Nagyon nehéz a pennsylvaniai Tallah együttessel kapcsolatban olyan megragadó bevezetőt írni, melyet a zenéjük megérdemelne. A banda olyan tökéletesen használta fel újra a kétezres évek mai szemmel néha már röhejes nu-metal manírjait, anélkül, hogy a nosztalgia legenyhébb utóízét is éreznénk rajta, hogy azt nem könnyű belesűríteni egy bejegyzésbe. Mindenki, aki rajongott, vagy esetleg a mai napig rajong a Slipknot, a Korn vagy a Linkin Park zenéjéért, de szívesebben fedezné fel újra korabeli kedvenceit mai, modern hangzással, az azt fogja mondani az október elején megjelent „Matriphagy” hallatán, hogy „ Na ez!”

Mielőtt rátérnénk magára a zenére, vessünk egy pillantást a zenekar felállására is. A dobok mögött Max Portnoy ül; nem, nem véletlen egybeesés, a Tallah kőkemény ütemeiért a Dream Theater dobosának fia felel. Azonban az együttes nem elégedett meg egy nagy név bezsákolásával; a teljesen elmebeteg énekszólamokat Justin Bonitznak köszönhetjük. Talán pusztán név alapján nem ismerős elsőre, de ha valaki foglalkozott már extrém vokálokkal, a YouTube előbb-utóbb biztosan elédobta a „How To Scream (10 different techniques)” című videót, ami a hörgős-üvöltős oktatóvideók közül egyértelműen a leglenyűgözőbb; nos, ez Justin műve volt. Nem csoda, hogy a Tallah lecsapott rá, és milyen jól tették!

Ugyanis Justin hisztérikus hangja, és hangképzésének látszólag kifogyhatatlan tárháza meghatározó része az együttes hangzásának. A hörgés meg a sikítás egy dolog; olyan hangok törnek elő emberünk torkából, amit rémálmainkban, vagy legjobb esetben az állatkertek éjszakáján hallottunk. Ez tökéletesen illik debütáló albumuk, a „Matriphagy” témájához: a lemez egy őt egyrészről túlvédelmező, másrészről pszichológiailag és fizikailag bántalmazó anyjától megszabadulni próbáló, az őrület határán álló fiú történetét mondja el. A lemez címe már önmagában egy szpoiler: a matriphagy ugyanis az a jelenség, amikor egy utód elfogyasztja a saját anyját.

Most pedig magáról a hangzásról: az, hogy a kétezres évek nu-metal szcénája érezteti a hatását a Tallah hangzásán, az nem kifejezés! Azonban a mostanra inkább csak nosztalgikus, esetenként inkább kínos, esetleg mémesedett hangzást egy megfoghatatlan mozdulattal forgatták át valami teljesen modern, komplex és egyedi elegybe. Végig az albumon szórványosan találkozhatunk Sid Wilsont kiáltó scratch-betétekkel, döngölős, kizárólag törzsből előrehajolva játszható Kornt idéző riffekkel; a Kunganba némi Jonathan Davis-féle beatbox-élmény is becsúszik, illetve a [redacted] és a the borderline of pain statikus zörejekkel, mániákus nevetéssel és vészjósló párbeszédekkel megtűzdelt átkötő számok is ismét az iowai brigádot juttatták eszembe, tőlük is a Frail Limb Nursery című darabot.

Azonban hiába van telis-tele a lemez fényes bakelitje a kétezres évek ragacsos ujjlenyomataival, a Tallah hangzása és általános iránya egészen másfele mutat. Nem a nu-metalból építkezik - viszont egyértelműen tőle tanult meg téglát vetni. Van azonban számos elem, melyet ők adtak hozzá az elegyhez. Az egyik ilyen a vokálok elképesztő változatos használata. Hogy az imént felsorolt inspirációknál maradjunk: Corey Taylor énekhangja és technikája megkérdőjelezhetetlen, sőt, az egyik legikonikusabb a színtéren. Azonban a hangzások ilyen mértékű, és ilyen gyakori váltogatását ő sem produkálta soha. Justin saját bevallása szerint a Disney filmek főgonoszaiból szerezte ihletét; színpadi jelenlétét és előadásmódját nagyban inspirálták ezek a már-már nőies, teátrális, pimasz karakterek.

A másik sajátos elem pedig maga a kiszámíthatatlan káosz. Nem csak az agyeldobós megőrülés, nem; a Tallah egyik pillanatról a másikra kezd valami egészen elborultat művelni, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül. Legyen az egy, a komfortzónánkat darabokra tépő, szokatlan dobtéma, a malacvisítást átmenet nélkül felváltó gyerekes mondóka, vagy csak egy olyan szinten feldarabolt szám, hogy a végére azt se tudjuk, hol tartunk épp a lemezen, a Tallah mindent elkövet, hogy összezavarja és felhergelje a hallgatót.

De (akárcsak egy tapasztalt pszichológiai zsarnok) pontosan tudja azt is, mikor kell minket magához édesgetnie fülbemászó dallamokkal, ellenállhatatlan, bólogatós groove-okkal, grandiózus refrénekkel. Csak hogy aztán a következő pillanatban Justin a világ leggonoszabb hörgését zúdítsa ránk. De komolyan, nem győzök betelni a vokálokkal ezen az albumon! A Cottonmouth­-ban olyan megoldásokkal találkozunk, hogy még tapasztalt extrém metalosként is a szívemhez kaptam. Az Overconfidence hörgése nem evilági, arról nem is beszélve, hogy az énekstílusok nem hogy soronként, de szótagonként változnak a dalban.

De az önsajnáltató, drámafüggő énem is megkapta a napi betevőjét: kövezzenek meg, de a Kungan refrénjétől kifejezetten Nirvanás érzésem támadt; nem úgy, mint amikor valakin érzel egy parfümöt, hanem mint amikor valakin valaki más parfümét érzed, tehát tudod, hogy megérintette, vagy legalábbis közel állt hozzá. Itt is ilyesmi történhetett. Nem szabad azonban említés nélkül elmenni az érzelmes We, The Sad vagy a felkavaró albumzáró darab, a Red Light mellett sem, ahol Justin megmutatja; tud ő tisztán és fájdalmasan is énekelni.

Azonban egy jó pilóta mit sem ér a világ legjobban megtervezett járműve nélkül; a Tallah instrumentális gépezete lenyűgöző, hibátlan, pont annyira technikás, hogy izgalmas legyen, de továbbra is fülbemászó és sodró maradjon. Az album ötvenhárom percében folyamatosan fenntartják a feszültséget, de ha arról van szó, olyan felszabadult tombolást nyomnak, hogy az ember rögvest belevetné magát az első pogóba, melyet városhatáron belül talál. Még ha erre ki tudja, mennyit kell is várni. Addig is hallgassuk meg párszor a „Matriphagy”-t.

10/10