Körülbelül nyolc-tíz éve van nagy divatja a metalszíntéren a post előtag használatának: post-hardcore, post-black metal, post-rock és társai. Itt a post nem időhatározó, azaz valamit követő, hanem a post-x esetében az x stílusban gyökerező, de abból kinövő, azt továbbfejlesztő irányzatokról van szó. Az Arkansas állambeli Pallbearer kapcsán gyakran felhozzák a post-doom jelzőt: hogy aztán ennek mi az értelme vagy van-e egyáltalán, arról fogalmam sincs.
Mivel a doom szinte egyidős magával a heavy metallal, azaz pont ötvenéves, egy ilyen múlttal rendelkező színtér megreformálása nem kis feladat. A 2008-ban megalakult amerikai banda érzésem szerint nem is rendelkezik ilyen ambícióval: egész egyszerűen imádják a doom metalt, de azt előretekintve, a jelen keretei és ízlése szerint, ráadásul rendkívül magas dalszerzői színvonalon művelik. Sajnos a doom szcéna hagyományőrző szakkörjellegéről mond el sok mindent, hogy emiatt máris forradalmi újítóként tekint a szaksajtó jó része is a zenekarra.
Az október 23-án a Nuclear Blast gondozásában "Forgotten Days" címmel érkező korong már a negyedik sorban (előző stúdióalbumukról ITT írtunk kritikát): a csapat mára a kortárs metal egyik szakmailag legelismertebb előadójává vált, de ez sajnos a népszerűségben nem igazán realizálódik. Ez talán magának a doomnak is köszönhető, hiszen mára totálisan underground színtérré vált még a metalon belül is. Természetesen ez semmit nem mond el a korong színvonaláról: nem árulok el nagy titkot, de bizony a "Forgotten Days" 2020 eddig talán legizgalmasabb, legkomplexebb és legmélyebb metallemeze, stílustól függetlenül.
Az album témája a család, azonban inkább filozofikusabb értelemben: a veszteségekről, a személyes döntések súlyáról és következményeiről, az idő múlásáról, a múlt valóságáról, valamint az értékek megváltozásáról szólnak a dalok, melyekhez illően ezek igencsak kifejtősek. Ötvenhárom percben nyolc tétel: a számok hat perc körül mozognak, ráadásul a korong koronaékszere, a Silver Wings bő tizenkét perces játékhosszal rendelkezik (a doom metal hagyományainak megfelelően), így korántsem vár ránk felhőtlen szórakozás.
Előző albumuk kapcsán megírtuk, hogy a doom súlyos riffelése csak alap a zenekarnál és a nótákba progresszív komplexitást, illetve post-rock hatásokat is becsempészett a Pallbearer. Hiányosságként Brett Campbell énekes-gitáros hangi korlátait emeltük ki, mely sokszor kevésnek bizonyult a témavezetéshez. Nos, mindkét fenti tényező most alaposan megváltozott. Az amerikaiak egy sokkal kompaktabb, tradicionálisabb, metalosabb lemezzel rukkoltak elő, ráadásul a frontember is jóval izgalmasabb és összetettebb teljesítményt nyújt a "Forgotten Days" szerzeményeiben.
A nyitó címadó tétel óriási Black Sabbath-hangulattal vesz le mindenkit a lábáról, melybe azonban okosan pakolják bele a csak rájuk jellemző dallamokat. A post-metal megoldások leginkább az egyébként igen agresszív Vengeance & Ruination című dalban jönnek elő leginkább, a fokozatos erősödő, fenyegető atmoszféra telitalálat. A Riverbed inkább balladisztikus, ikergitáros melódiái kiválóak, a már említett Silver Wings képében pedig meg is érkezünk az egész album érzelmi csúcspontjához.
Ha valaki, aki végigkövette a Pallbearer eddigi pályáját és kevesellte volna a keményebb, metalosabb megközelítést a későbbi stúdióanyagokból, az itt megtalálhatja, amit eddig hiányolt. Érett, csodaszép kompozíciós megoldások és még az általam korábban kifogásolt és hiányukkal tüntető gitárszólók is rendre előkerülnek, egyszóval nem érheti szó a ház elejét. Óriási, habár meglehetősen sötét hangulattal bír a lemez, de valahogy mégsem depresszív a végeredmény. Mintha csak egyfajta lelki terápián mennénk keresztül, melynek során a Pallbearer zenéje kihozza belőlünk a kétségeket, fájdalmakat és a végére éppen emiatt meg is könnyebbülünk.
Mindig is szerettem a doom metalt, de a színtér mostanára teljesen infantilissá vált a sok okkult, sátánista meg drogos szubkulturális tematikával dolgozó csapat miatt. Nos, szerencsére az amerikaiak alaposan rácáfoltak az előítéleteimre: komoly, súlyos mondanivaló, felszabadítóan megrázó zene, ez minden, amit a Pallbearer 2020-ban minden metalrajongónak nyújtani képes. Sokszor mondtuk már, most sem maradhat ki: 2020 egyik legértékesebb korongja lett a "Forgotten Days", mely számomra a zenekar eddigi legkidolgozottabb, legérettebb produkciója.
9,5/10
