Ma megkaptam az AC/DC hivatalos bolti hírlevelét, miszerint az Egyesült Királyságban feladták az új album-pakkot, benne a kapucnis pulóverrel, melyet körülbelül az előrendelés első másodpercében szépen be is zsákoltam. Még péntekig kellene várni valamelyik streaming-szolgáltatóra, hogy meghallgassam a friss anyagot, mert az értesítés szerint akár három hétig is eltarthat a csomag kiszállítása. Így hát - mivel én már megtettem a magamét - most először a magazin történetében olyan lemezkritikát írunk, melyet nem bocsátottak előzetesen a rendelkezésünkre.
November 16: ekkor fog megjelenni a brit-ausztrál hard rock legenda, az AC/DC tizenhetedik soralbuma, melyre bő másfél éve már utaltak jelek és lehetett rá számítani, de mondjuk négy évvel ezelőtt senki sem fogadott volna egy lyukas garasban sem az elkészültére. Angus Young körül gyakorlatilag széthullott az egész együttes: Malcolm Young (az Agy, ahogy mindenki hívta a zenekarban, mert ez az ő bandája volt, ne legyenek róla kétségeink) 2014-ben időskori demencia miatt kiszállt a brigádból és 2017 novemberében el is hunyt.
Phil Rudd - hozva a szokásos badass formáját - különböző jogi problémák miatt (hogy eufemizmussal éljünk) már a koncertezést sem tudta vállalni, Brian Johnson a turné közben kényszerült maradandó halláskárosodás miatt otthagyni a bulit, Cliff Williams pedig az Axl Rose segítségével befejezett koncertkör után jelentette be visszavonulását. Angus Young mellett így tulajdonképpen csak unokatestvére, Stevie Young ritmusgitáros maradt és a kilátások enyhén szólva nem tűntek rózsásnak.
Úgy látszott, hogy a 2014-es "Rock Or Bust" korong marad a zenekar hattyúdala (kritikánk ITT olvasható, a csapat teljes diszkográfiájáról pedig ITT írtunk alapos, kiveséző cikket). De ezt a 157 centis gitárlegendát nem ilyen fából faragták: sosem voltak arról híresek a Young-tesók, hogy bármi vagy bárki az útjukba állhatott volna pályájuk során bármikor is. Átkozottul makacs és eltökélt fickó: sikerült összerántania még egyszer (minden bizonnyal most valóban utoljára) a díszes társaságot, hogy kiadják a "Power Up" című albumukat.
Persze mikor máskor jöhetett volna közbe ez a nyomorult koronavírus-járvány, mint éppen most? De szerencsére Phil Rudd legyűrte a különböző problémáit és szemmel láthatóan ismét fitt, Brian Johnson egy speciális hallásjavító készülék révén megint csatasorba állhatott, Cliff Williams pedig az elmúlt években eleget vadászhatott és horgászhatott Floridában, hogy ismét csatlakozzon a haverjaihoz.
Angus Young elmondása szerint a "Power Up" Malcolm Young felé ugyanúgy tiszteletadás, ahogy a "Back In Black" volt Bon Scott számára. Az interjúkban nem csinált belőle titkot, hogy az elmúlt évtizedekben több száz dalötletüket tették félre testvérével, így szépen végigválogatta ezeket és a legjobbakat készre pofozta. Malcolm ritmusgitár-játéka tehát nem hallható a lemezen, csak dalszerzői teljesítménye: Stevie Young nyomta fel a sávokat tökéletesen, ahogy az előző stúdióanyagukon is.
Nos, az album negyvenegy perc tizenkét dallal: a producer ismét Brendan O'Brien, míg a hangmérnök Mike Fraser volt, azaz a 2008-os "Black Ice" korong óta állandó közreműködőkhöz ragaszkodtak. Bevallom, sajnálom ezt, mert Brendan O'Brien steril, kemény, digitális megszólalásával, illetve a dalok koncepciójára tett negatív hatásával nagyon nem vagyok kibékülve. A legfőbb problémám az, hogy immár a harmadik lemezen sikerült a minimálisra redukálnia azt az összetevőt, mely miatt az AC/DC az, ami: ez pedig nem más, mint Angus Young szólómunkája.
Minden valószínűség szerint emiatt rövidebbek az újgenerációs AC/DC-nóták: a szólók alig tizenöt másodpercesek dalonként és egyszerűen folyamatos hiányérzetem támad ezek hallatán. Nem futnak ki a nóták oda, ahová kifuthatnának. Ez az egyetlen negatívum, melyet fel tudok hozni az új anyaggal kapcsolatban, mert olyasmi történt, amire tényleg nem számítottam 2020-ban: Youngék egy bitang kis anyagot szállítottak le rajongóik tízmilliói számára.
Általános tendencia volt már gyakorlatilag 1981 óta (az egyetlen "The Razors Edge" kivételével), hogy a soralbumaikon legfeljebb egy-két kiugró kislemeznóta szerepelt, mely be is került az aktuális koncertprogramba, de sajnos a többi töltelék lett, melyeket én persze bármikor orrvérzésig hallgatok napi 24 órában, de átütő erejük nem nagyon volt. Na, most ez alaposan megváltozott: itt alibizésnek híre-hamva sincs, mindegyik tétel üt, mégpedig úgy, ahogy 1983 óta várjuk.
Nagyon hallatszik, hogy ezek a dalok már legalább a kilencvenes évek óta lapulhattak a fiókban, de nem lennék meglepve, ha egyes szerzemények eredete a nyolcvanas évekre nyúlna vissza. Itt nyoma sincs a "Black Ice" vagy a "Rock Or Bust" (AC/DC-mértékkel nézve) kísérletezősebb megközelítésének: van helyette a lábunkat azonnal beindító groove, ami mindig is a védjegye volt a bandának.
Bizonyos dalok hallatán az eszünkbe juthatnak korábbi albumok: a tempós Demon Fire a "Ballbreaker" Caught With Your Pants Down tételének nagyjából háromszor jobb újragondolása, az átkozottul laza és fogós Shot In The Dark főriffje meg a Stiff Upper Lipet idézi. A Through The Mists Of Time a szokásos feel-good tétel az albumon, de ez is köröket ver az Anything Goes vagy éppen a Rock The Blues Away nótákra. Az egyik legkiugróbb szerzemény azonban az iszonyatosan jó tempóval és ritmizálással dolgozó, bluesosan mocskos Kick You When You're Down.
De tényleg: átkozottul jó hallgatni ezt az anyagot. A Wild Reputation a "For Those About To Rock" korong hangulatát hozza, a No Man's Land akár a "Blow Up Your Video" dalaira közé is odaférne, míg a Systems Down és a Money Shot gonosz tempói és riffjei a "Thunderstruck" atmoszférájához állnak közel (Shot Of Love vagy a Mistress For Christmas például). Ami azonban a legnagyobb meglepetés számomra, az Brian Johnson teljesítménye: olyan tűzzel és dinamikával énekel, melyet nagyon régen hallhattunk már tőle. Szinte érződik az előadásmódjában, hogy a lelkesedése óriási és mindent megtett azért, hogy tényleg maradandó élmény legyen a "Power Up". Néhány dalban ismét hozza azokat a bluesos, pimasz mélyeit (Demon Fire), melyek egészen elképesztő tökösséget tudnak kölcsönözni a nótáknak.
Szóval a fene se gondolta volna, hogy ez így még egyszer összejön: márpedig összejött, olyannyira, hogy simán kijelenthető, hogy a "Power Up" messze a legjobb AC/DC-anyag az 1990-es, szenzációs "The Razors Edge" album óta. Mondjuk Angus Young megátalkodottságát ismerve most már azon sem lepődnék meg, ha egy-két év múlva megint jelentkeznének egy lemezzel. Az AC/DC visszajött, hogy 2020-ban megmentse ezt a nyomorult, vírusjárvány által sújtott világot: hát persze, hogy sikerült nekik.
9/10
