Aki aktívan követi a magazint, az találkozhatott már idén a brit Make Them Die Slowly nevével. Még áprilisban jelentkeztek első lemezükkel (erről a lehető legkimerítőbb cikket ITT találod) és pont ezért valahol meglepő volt számomra, hogy kicsivel az album kiadása után már érkeztek is a posztok az új lemez érkezéséről, főleg úgy, hogy közben az anyazenekarnak minősülő Anaal Nathrakh is kihozta új albumát (erről is van kritikánk, azt meg ITT olvashatod el).
Tegyük hozzá, hogy ez a tempó valahol azért betudható az idei évi krízishelyzet okán kialakult aszálynak koncertek és turnék terén. Ettől függetlenül hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem aggódtam egy kicsit az új album miatt. Annak ellenére, hogy imádtam a "Ferox"-ot (mai napig rengeteget hallgatom, nagyjából hetente egyszer, de akár többször is), ilyenkor azért megmozdul az emberben, hogy mennyire lesz jó az új anyag, mindössze hat hónap rátartással. Jelentem, felesleges volt az aggodalom!
Ezúttal egy kicsit eltérnék attól a formátumtól, amit az előző lemeznél használtam. Ennek fő oka, hogy bár van horrorfilmes koncepció, de nem végig: szám szerint öt olyan dal van, mely retro-horror filmekre épül. A többi egy házi koncepciót követ, mely szintén egy horror sztori, viszont itt a banda tagjai az önjelölt mészárosok. Kezdeném ezzel a felével.
A főszerepben The Void van, akit a banda énekese személyesít meg. Ő egy afféle hordavezér, aki a Camp Cadaver című dalban mutatkozik be igazán. Technikailag a '70-es, '80-as évek tini-slasher horrorjait idéző késes, baltás diák, fák között bujkáló sorozatgyilkos. Ő és a csapata (Officer R. Kordhell szerepében Mick Kenney gitáros és a dobosként funkcionáló Walter) egy nap találkoznak a társai által halálra szekált és bántalmazott Doofus-szal, aki (a neve is erre utal, jelentése nagyon egyszerű fordításban tökfej, dilinyós) bár nem a legélesebb kés a fiókban, de nagyon jószívű figura és még ráadásul profin is bendzsózik. Ahogy a dalban is elhangzik: 'He wasnt very smart, but he had a loving heart.'. The Void megadja neki a lehetőséget, hogy legyen valaki és revansot vegyen az őt megkínzó többi srácon, erről szól a Doofus című dal.
A történet vége egy érdekes kombináció. Megvan a házilag barkácsolt horrorsztori jelleg, viszont vegyítve egy valóságban is létező filmmel, Peter Jackson 1992-es kult horror-vígjátékával a Hullajóval. Erre több utalás is elhangzik a dalban, kezdve a címmel, mely a Dead Alive. Lényegében itt elköszönünk Doofus-tól, ő nem éli túl a sztorit. És ezzel át is kötnék a filmreferenciás dalokra.
Az első ilyen a már előzetesen megszellőztetett The Terror Begins. Ez John Carpenter 1980-as filmjét veszi alapul, a Ködöt. Félreértések elkerülése végett ennek semmi köze Frank Darabont 2007-es King adaptációjához, mely szintén a Köd címet viseli. Maga a dal csak úgy ontja magából a '80-as évek hangulatát. Telitalálat. Mellesleg nem is találhattak volna jobb dalt az album előzetesének. Tökéletesen körbeírja, hogy mi vár ránk ebben a kicsit több mint 35 percben.
Sorban a következő 1986-os azonos című film alapján elkeresztelt Slaughter High, melyben egy halálra szekált diák áll könyörtelen bosszút régi osztálytársain. Ennél a dalnál egyébként érezni némi áthallást zeneileg az előző album Of Jackal And Demon Born című tételével. Ezzel együtt ez az album legepikusabb dala is. Maga az album Halloweenkor jelent meg, így kaptunk egy ilyen tematikájú dalt is. Ez sajnos nem Carpenter másik klasszikusát dolgozza fel, hanem az 1988-as Hack-O-Lantern-t. Ez egy kevésbé ismert halloweeni vérengzős slasher film, de remek alapot szolgáltat egy ilyen elborult hangulatú metaldalhoz.
Az első albumhoz hasonlóan itt is kapunk űrlényes dalt. Ami ott a The Bastards Have Landed volt, itt a Thrill Me!. Ez a dal a '86-os Night Of The Creeps című, meglehetősen beborult horrort veszi alapul, melyben idegen paraziták szállják meg az emberek agyát és ezzel zombit csinálnak belőlük, majd elszabadul az E.T pokol. Az utolsó ilyen dal a beszédes című Street Trash. Ez egy '87-es body-horror, horror vígjáték, melyben egy gyilkos whisky szedi áldozatait a hajléktalanok között. Erről csak annyit, hogy a szám egyik sora az, hogy "Az olvadós csöves holokauszt tényleg megtörténik", illetve lejjebb megtaláljátok a klipet, mely a film jeleneteiből lett összerakva. Megtekintését saját felelősségre ajánlom, lehetőség szerint üres gyomorral és lehetőleg kellő fekete humorérzékkel kezelve.
Aki olvasta az előző albumról írt cikkünket, az emlékezhet rá, hogy többször hasonlítottam a MTDS zenéjét az Anaal Nathrakh-hoz. Ez most megváltozott, bár most is vannak átfedések, gondolok itt a gitárhangzásra, illetve a samplerek ilyen típusú használatára, de nem hittem volna, hogy fél év alatt ennyire gyökeres lesz a változás. Ki kell jelentenem, a csapat zenéje elnyerte sajátos formáját és saját karakterét. Kicsit olyan kis túlzással, mintha a Misfits elkezdene brutális extrém metalt játszani.
The Void hangja is sokkal jobb. Ezalatt a mély hörgésekre gondolok. Az első albumon még közelebb volt egy szimpla grindcore énekeshez, most viszont klasszikusabban death metalos, elég csak meghallgatni a Street Trasht, vagy a záró Dead Alive-ot.
És ha már Dead Alive: erre nem voltam felkészülve. A dal első fele nem sokban tér el az album többi részétől, viszont a második fele sokkoló. Egy elképesztően gyönyörű szóló kerül elő szinte a semmiből, és ez alapoz meg egy meglepően melodikus és elvont lezárásnak. Ilyen egy horrorfilm, melynek nem happy end a vége.
Nem hittem volna, hogy hallani fogok egy olyan albumot idén, mely még a legnagyobb kedvenceim új anyagait is képes felülmúlni. Főleg úgy, hogy a csapat első két lemeze között még egy év sem telt el. Kevés bizalmam volt abban, hogy ez a lemez jó lesz, maximum oké. De tévedtem, számomra az év új zenekara és felfedezése a Make Them Die Slowly. Egy zenekar, mely maradéktalanul kiszolgálja a horrorfilm-rajongásomat és az extrém metal függőségem.
10/10
