Az amerikai hardcore/metal csapat, a Jamey Jasta vezette Hatebreed már 1994 óta fáradhatatlanul nyomatja az ultrabrutál, riffcentrikus fémzenét, a "Weight Of The False Self" pedig a nyolcadik sorlemeze a bandának, melyet a Nuclear Blast kiadó jelentetett meg 2020. november 27-én.

Jómagam a zenekar korai (nagyjából az első három korongot érintő) időszakát  követtem kiemelt figyelemmel, azóta csak bele-belehallgattam az éppen aktuális megjelenéseikbe. Valószínűleg az idő előrehaladtával feltornyosult lemezdömping miatt alakult ez így, tulajdonképpen azóta foglalkozom behatóbban egy-egy adott koronggal, amióta a Rozsdagyárhoz kerültem. Rengeteg jó zenét egyébként pontosan ennek köszönhetően ismertem és szerettem meg.

A Hatebreed valami olyasmi formula alapján működik, mint az AC/DC vagy a Motörhead: nem igazán akarnak letérni arról az útról, melyen annak idején elindultak, a jól bevált recept alapján dolgoznak már évtizedek óta. Aki csak a felszínt kapargatja velük kapcsolatban, az maximum annyit lát vagy hall ebből az egészből, hogy a zenekar már nyolcadik alkalommal adja ki ugyanazt a lemezt.

Nem mondom, nekem is meg kellene erőltetnem magam, ha egyes számcímeket a hozzá kapcsolódó albumhoz kéne párosítanom. Nehéz megkülönböztetni őket, ám pontosan ez a kiszámíthatóság adja meg a Hatebreeddel szemben azt a bizalmat, mely a fentebb említett zenekarokra is érvényes: az ember nagyon is jól tudja, hogy mire számíthat egy újabb Hatebreed-lemezzel kapcsolatban.

A csapat védjegye a markáns, egyszerű, de brutális jump-jump-szerű riffelés, valamint a gyors hardcore/punk vadulások. Már kezdettől fogva erre épül az egész koncepció, a dalokba csak minimális melódiákat csempésznek bele. Erősnek érzem az új anyagot, de ahhoz, hogy minőség szempontjából pozicionálni tudjam egy bizonyos ranglétrán a többi albumukkal összehasonlítva, újból végig kellene menjek a komplett diszkográfián.

Véleményem szerint a Hatebreed egy vérbeli koncertbanda, az általuk képviselt riffcentrikus, vadállat HC/metal a színpadokon kel életre igazán. Az olyan új dalok, mint az A Stroke Of Red vagy a This I Earned minden bizonnyal eszement tombolást eredményeznek majd, ha egyszer újra beindulnak a koncertek.

Aki nem vár többet a csapattól, mint amit eddig is nyújtottak, az minden bizonnyal elégedetten dől majd hátra miután beszerezte az új nagylemezt, aki pedig forradalmi újdonságokra számít velük kapcsolatban, az viszont csalódni fog. Én pontosan azt kaptam, amit vártam, ezt a korongot párszor még meg fogom hajtani, az egyszer biztos.

8,5/10