A kilencvenes évek második felében óriási kedvencem volt a svéd Lake Of Tears: a második és harmadik soralbumuk, a "Headstones" (1995), de különösen az "A Crimson Cosmos" (1997) egy időben kirobbanthatatlan részét képezték a CD-lejátszómnak. A kezdetben doom, később gótikus metal csapat az ezredfordulón érte el kreativitásának csúcsát, majd jött egy átmeneti feloszlás, hogy aztán újra összeálljanak és kiadjanak három-négy korongot a kétezres években.
Időközben Daniel Brennare énekes-gitáros-dalszerző egyedül maradt az évtizedek során és mára ő jelenti a Lake Of Tears márkanevet, már ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről. Ugyanis a 2011-es "Illwill" albumot követően tíz évig semmi sem történt a banda háza táján és tulajdonképpen feloszlott zenekarként emlegette őket mindenki, a szaksajtót is beleértve. A frontember aztán tavaly nyáron jelentette be saját Facebook-oldalán, hogy 2008 környékén krónikus leukémiát diagnosztizáltak nála és azóta is folyamatosan küzd a betegséggel, többek között az "Illwill" lemez is erről szólt, de még inkább az AFM Records gondozásában február 19-én érkező "Ominous".
Ezek után nehéz bármi érdemlegeset, még inkább negatívumot mondani a recenzióban, hiszen egy olyan személyes dologról van szó, melyet nem lehet és nem is szabad véleményezni. Az egyetlen kérdés számomra az, hogy a zenész egy ilyen betegségben eltöltött évtized után tud-e még bármi olyat alkotni, ami mások számára is érdekes és izgalmas lehet, hiszen egy ilyen saját tragédia alapvetően befolyásolja minden gondolatunkat, érzésünket és tevékenységünket.
A Lake Of Tears fő vonzereje számomra mindig is Brennare hangja és az a misztikus, pszichedelikus atmoszféra volt, mely leginkább a bevezetőben említett két stúdióanyagon csúcsosodott ki. Az "A Crimson Cosmos" pedig abban is egyedi volt, hogy nem hiányzott belőle a játékosság, a rockos megközelítés, ráadásul a leghangsúlyosabban itt kerekedtek ki a svéd brigád progresszív hatásai.
Nos, ha valaki ilyesmit vár el az "Omious" kapcsán, akkor hatalmasat fog csalódni. Ez a lemez iszonyatosan depresszív, nehezen befogadható, ráadásul szemernyi tekintettel sincs a hallgatójára: több perces zörejmasszák, a hagyományos dalszerkezetet messziről kerülő megoldások, rettenetesen lehúzó általános hangulat sorakozik itt a kilenc tételben. Nehezen birkóztam meg én is vele, pedig nagyon vártam, hogy lecsaphassak rá, de most felemás érzéseim vannak a koronggal kapcsolatban.
A lemez egy történetet bont ki és mond el, így tulajdonképpen nehéz is dalokra szétszálazni. Az űrhajós, aki egyszerre járja be a kozmosz távoli világait és saját lelkének mélységeit, feltehetően maga Daniel Brennare, a borítón szereplő baljóslatú ikerpár pedig a betegsége két következménye. Az egyik a testet, a fizikai valót falja fel, a másik pedig a gondolkodásunkat, érzéseinket, lelkünket, kapcsolatainkat mérgezi meg véglegesen. Ezt a kettős harcot és küzdelmet meséli el a lemez, az pedig kitalálható, hogy ennek megfelelően igen nehéz hallgatnivaló is.
A korongon szereplő tételek meglepő változatosságot mutatnak. Találunk itt szinte indusztriális gót szerzeményt (a nyitó At The Destination, mely pulzáló, monoton zakatolás), keserédesen szép balladát (In Wait And In Worries, a bónuszszám In Gloom, illetve az Ominous Too), illetve igazi metalos zúzást is (Ominous One, no meg a doomosan sötét Lost In A Moment). Így hát arról szó sincs, hogy egysíkú vagy unalmas lenne az anyag: sőt, a frontember hangja elképesztően hozza azokat az érzelemtől szinte túlcsorduló, mégis, mintha több lépés távolságból önmagát (és egyben az emberi fajt is) vizsgáló megközelítést, melytől szó szerint a libabőr futkoshat a hátunkon.
Ráadásul szerepel itt két olyan, szinte progresszív monstrum is, mint az instrumentális és címéhez méltóan epikus The End Of This World és az összegzésként is felfogható pszichedelikus elszállás, a Cosmic Sailor. Mégis, mindezek ellenére - talán a háttérinformációk és a mögöttes mondanivaló ismerete miatt - nagyon nehezen adja meg magát a muzsika. Fényévekkel sötétebb és súlyosabb lemez ez, mint bármely manapság divatos blackened deathcore vagy brutális death metal anyag.
A világ mai általános hangulatához tökéletesen illeszkedik az atmoszféra, habár minden bizonnyal Daniel Brennare egyáltalán nem ilyen indíttatással írta meg az "Ominous" albumot. Fogalmam sincs, hogy Lake Of Tears néven megjelenik-e még valaha újabb kiadványa, de ha ez lenne az utolsó a svéd zenésztől, akkor méltó módon búcsúzik el közönségétől. Az alábbi pontszám saját jelenlegi értékelésemet tükrözi: közrejátszik ebben az is, hogy egy ilyen év után már nem igazán tudok ennyire beborult és depresszív zenét befogadni, de az "Ominous" minősége és a benne rejlő kreativitás letagadhatatlan.
8/10
