Vannak dolgok, amiket nem lehet elrontani, ilyen például a rakott krumpli, a kis fekete estélyiruha vagy a folk metal. Sokan, sokfelől ki is használják az ebben rejlő lehetőségeket, esetünkben éppen Lettországból. Magazinunk természetéből sejthetjük, hogy nem egy lett szakács vagy divattervező művét fogjuk hosszasan boncolgatni: nem, itt bizony folk metalról lesz szó.
A „Pārķiuņa Uomurs” a 2014-ben alakult Varang Nord harmadik stúdióalbuma, amely a Sliptrick Records gondozásában jelenik meg február 23-án. Ennél kevesebb rutin is elég ahhoz, hogy az ember összerakjon egy ütős folk metal albumot, nem meglepő tehát, hogy a lett brigád legújabb korongja is megüti, sőt, el is sodorja az élvezhetőség mércéjét.
Fontos kiemelni, hogy élvezhetőségről beszélek, ugyanis véleményem szerint a folk metal esetében másról nem nagyon lehet. Jó? Persze, hogy jó! Mi ne lenne jó azon, hogy valami népi, táncba-harcba hívó dallamra hosszú hajú emberek dobolnak meg hörögnek? De eredeti? Hordoz a szórakoztatásnál mélyebb értékeket? Nos, mivel lettül nem beszélek, így - ha csak a magyar nyelvű folkszcénából extrapolálok - nem hiszem.
Mentségükre szóljon, ha valaki azt akarja, hogy komolyan vegyék, az nem fog 2021-ben teljes harci díszben, marcona arccal egy erdőben pózolni, tehát én úgy álltam hozzá, hogy a srácok alapból szórakoztatni jöttek. Ezt a feladatot pedig hiánytalanul ellátták. A „Pārķiuņa Uomurs” egy jól megkomponált, igényesen előadott, energikus, élvezetes anyag. Aki hallott már folk metalt, nem fog meglepődni, aki pedig nem, az sem: elektromos gitár, duplázó, harci kürtök és harmonika; a csomagolás nem árul zsákbamacskát.
A túlnyomóan a tangóharmonika - szólógitár által vitt dallamok fáradhatatlanok, komolyabb energiaveszteség nélkül ívelnek át az album teljes negyvennyolc percén. A dobok pontosak és vitálisak, kitűnő támaszt nyújtanak a döngölős alapokhoz. A hangszerek kavalkádja ellenállhatatlan elegyet képez, az ember mindenképp lóbálni akar valamit, ahogy hallgatja: kardot, sörös kriglit vagy akár csak a haját.
De sajnos számomra a folk metal olyan, mint a chips: addiktív íz, zéró tápérték, és ha fél óránál többet érintkezem vele, akkor csömört kapok tőle. Éppen ezért nekem pont azok a pillanatok maradtak meg az albumból, amelyek kicsit kifele törekedtek a jól bevált formátumból. Az egyik kedvenc darabom például a Troļļs volt, a dal komoly humppa energiája és stabil death metalos alapja azonnal rabul ejtette a szívemet: nincs is annál magával ragadóbb, mikor valaki egy viharként tomboló blastbeat alapra nyomja az ummpa-ummpa tangóharmonika alapot.
Ha nem lenne a harmonika meg a népies ének a refrénben, a címadó Pārķiuņa Uomurs is simán elmenne egy stabilabb thrash metal számnak. Színt vitt az albumba a többször megjelenő tiszta ének is; sajnos kevés információt találtam a tagok szerepéről, illetve a lett nevek nem sokat árulnak el számomra az illető neméről, úgyhogy kénytelen vagyok megérzésre hagyatkozni: szerintem altot hallhatunk, mely egy méltatlanul elhanyagolt hangfekvés. Amennyiben pedig tévedek, és egy férfi tenor volt, akkor szép munka.
Ezt leszámítva pedig tényleg azt kapja a hallgató, amire számít. Csatazaj, erdei atmoszferikus bejátszások, népi hangszerek, kántálós refrének, huhogós szinti, bőr felkarvédők. Akinek kenyere az ilyesmi, az nem marad éhen. Én bevallom férfiasan, nekem ez a negyvennyolc perc sok volt a jóból. És bár szívem szerint már átkapcsoltam volna valami jó kis avantgárd blackened death-re a Karaveiri magasságában, végül megembereltem magam.
Eszembe jutott István, a viking, akit a Dürer Kert záróbuliján a Brooklyn-kályha mellett ismertem meg: ő az Amon Amarth Death In Fire-jét hörögte, valahányszor a személyzet fát tett a tűzre, és „Skål!” kiáltással koccintott velünk minden egyes itallal (többször, mint amit be mernék vallani). És arra gondoltam, tudod, mit, István? Ezt most már lehúzom a kedvedért. Skål! Vagy ahogy a lettek mondják: Priekā!
8/10
