Az északi országok kiemelkedő helyet foglalnak el a metal térképén. Nemcsak, hogy tucatszámra bukkannak fel a különféle zenekarok, de valahogy egyik se adja egy bizonyos szint alá, legalábbis hangszeres és technikai tudásban semmiképp. Mintha arrafelé lenne valami a levegőben, ami ezt kiváltja, de nyilván nem is ok nélkül tartanak ezen a szinten, már fiatalon belevetik magukat a zene sűrűjébe, mint úgy a gyakorlás vagy a klasszikusok megismerése terén. Sok kedvencem van a térségből, de még azok a stílusok esetében is, melyektől alapból felállna a szőr a hátamon, azt is minőségi szinten tudják művelni és olykor még meg is tudják szerettetni velem.
Mostani alanyunk Svédországból származik, mely rengeteg elsőosztályú metalformációnak ad otthont, amit ha most elkezdenék felsorolni, hetekig itt ülnénk. A banda nem is ma kezdte a szakmát, 1990-ben alakultak még Crown of Thorns néven, e név alatt két stúdió albumot jelentettek meg. ’98-ban nevet váltottak a letisztultabb The Crown-ra. Időközben több minden is történt velük, sorban adták ki lemezeiket majd 2004-ben feloszlottak, de 2009-től újra aktívak. Néhány tagcserén is átestek, de az utóbbi két album óta változatlan a felállás: Johan Lindstrand – ének, Magnus Olsfelt – basszusgitár, Marko Tervonen és Robin Sörqvist – gitárok, Henrik Axelsson – dob. Miután a csapat megünnepelte harmincéves fennállását (ha a szünetet nem vesszük), nekiállt elkészíteni a sorban a tizedik nagylemezét, a "Royal Destroyert".
A csapat kezdetek óta melodikus death/thrash metalban utazik. Szögezzük le az elején, úgy írom e sorokat, hogy szeretem a stílust, sőt meg volt az idő, amikor csak az ebben utazó bandák érdekeltek tonnaszámra és hát kicsik kuszák is a gondolataim a lemezzel kapcsolatban. Mint említettem korábban, az északról jött zenék, már egyfajta márkanevet biztosítanak, a minőségre és a zenei tudásra most sem lehet panasz. Képzett, tapasztalt zenészek, profin muzsikálnak, ezáltal kellően össze van rakva a lemez. Ilyen szempontból megnyugodhatunk, nem amatőrök kontárkodnak. Tíz dal foglal itt helyet háromnegyed órában. Bár elvileg szerepel egy tizenegyedik is a lemezen az Absolute Monarchy de az a promóanyagról lemaradt, így arról nem tudok nyilatkozni.
A nyitó, intrónak tekinthető Baptized In Violence punkos lendületével kellően megadja a hangulatot a lemezhez és lényegében a következő Let The Hammering Begin!-nel elkezdődik a kalapálás. Dinamikus, lehengerlő, izmos dal. Mellesleg egy tisztelgésnek szánja a banda a korábbi Slayer-gitáros Jeff Hanneman előtt. Amit itt bemutat a zenekar, az lefedi eszköztáruk nagy részét, ami először kellő erővel és dinamikával hat. Sajnos azt elhúzza még több dal erejéig, és ahogy következnek a tételek, sajnos ez a rutinszerű kalapálás sokszor unalmassá válik. Ebben az egysíkú mederben folyik tovább a Motordeath, Ultra Faust, Full Metal Justice, melyek lényegében semmi újat nem tartalmaznak. A bevált sablonok és klisék egymás után pakolása, ugyanakkor szinte mindegyik nótában felbukkannak jó témák, melyekre az ember felkapja a fejét, de elvesznek a körítésben. Így a dalok nem álltak teljesen össze, mintha lógnának a levegőben, hiába tűnnek ígéretesnek.
Az utolsó négy számra kétség kívül összekapja magát a banda. A Scandinavian Satan az album legerősebb dala, ez is a megszokott panelekből építkezik, de az elejétől a végéig jól összerakott, talán egyben a legkarakteresebb is a lemezen. A dalban a zenekar olyan black metal csapatok előtt tiszteleg, mint a Venom, Hellhammer, Bathory. A lemez közepén felhangzó Glorious Hades, valamint a záró Devoid Of Light, We Drift On, Beyond The Frail hármas az erősebb nótákhoz tartoznak, ötletesebbek és kreatívabb darabok a lemez első felében hallottakhoz képest.
A végére csúcsosodik ki a lemez, ami már kellő izgalmakat is hoz, így az album fele számomra csak töltelék. Az anyag megszeretésében az énekes se segít, aki végig egyhangú, ő a leggyengébb láncszem. Összességében akad itt ötlet és kreatívság is, de sajnos lerágott csont is bőven és emiatt csalódott is vagyok. Akárhányszor lepörög az album, úgy vagyok vele, hogy jó-jó, de hallgassunk valami jobbat, mert hát akad jobb is a mezőnyben. Sajnos többször volt olyan érzésem, hogy ez csak egy rutinmunka.
Az anyag producere Fredrik Nordström volt és a felvételek a göteborgi Fredman stúdióban készültek. Az album március 12-én jelent meg a Metal Blade Records gondozásában. A lemezt azoknak ajánlom, akik ki vannak éhezve a műfajra és nem zavarják őket a már ezerszer elismételt sablonok vagy épp most ismerkednek vele. A zenekar rajongói se fognak csalódni, mert a banda egy centit nem tágít a korábbi lemezeken bemutatott irányvonaltól. Akinek a banda korábbi munkássága tetszik, nyugodtan hátradőlhet, a "Royal Destroyer" tökéletesen beleilleszkedik a diszkográfiába. Akárhogy is hányom-vetem a dolgot, ez csak egy igényes középszer.
6,5/10
Fotó: Ida Kucera
