És most jöjjön egy újabb kultikus zenekar, akik hiába szerepelnek világhírű zenészek legfontosabb hatásai közt, sajnos sosem sikerült átlépniük az underground küszöbét, évtizedek óta a földalatti mozgalom szerves részeként - ám annak mint az egyik leginkább emblematikus szereplője - koptatják a hangszereiket.
Ők a Melvins, akik 1983-ban döntöttek úgy, hogy rockzenébe csomagolt polgárpukkasztásra adják a fejüket és persze a tudtuk nélkül olyan embereknek szolgálnak útmutatásként a későbbiekben, mint Kurt Cobain, a Nirvana énekes-gitárosa. Adott egy valóban őrült fizimiskával felruházott frontember Buzz Osbourne személyében, aki tulajdonképpen elviszi a hátán az egész produkciót, ugyanis a Melvins másik leglényegesebb elemét, a húzós, sabbathos riffelést is neki köszönhetjük.
Nehéz konkrétan behatárolni a Melvins által képviselt irányvonalat, én simán csak rájuk pecsételném az alternatív címkét, azt jóccakát. És most kapaszkodjatok meg, mert a 2021. február 26-án az Ipecac Recording gondozásában megjelent "Working With God" című legújabb nagylemezük már a huszonnyolcadik a sorban. Ez azért szép teljesítmény, valljuk be. Mondjuk a huszonnyolcból jó, ha hallottam kábé hármat, de mivel azok tetszettek, nem hinném, hogy a többivel annyira mellényúltak volna.
Az új korongon King Buzzo mellett Dale Crover basszusgitározik és Mike Dillard püföli a bőröket. Ők hiánytalanul odapakolják Buzz alá a pakolnivalót, még az sem szembetűnő, hogy Dale, aki korábban a dobos posztot töltötte be a Melvinsben, most a négyhúrost kezeli. A dalok pedig...olyan melvinsesek. Semmi újat nem hoznak, de a zenekar hírnevét sem árnyékolják be.
Egy Beach Boys-átdolgozással (I Fuck Around) nyitnak, melyet sikerült százszázalékosan a maguk képére formálni és ezzel még jobban szétcseszni a már eredetileg is pocsék dalt. Nem kongatjuk a vészharangot, nincs rá okunk - ők a Melvins, az ilyesmit már megszokhattuk tőlük. A második dallal viszont már nem viccelnek: a Negative No No szikár témái már jóval szigorúbb hangnemet ütnek meg, de csak amolyan Melvins-módra.
A Bounding Rick zakatolós riffelése igazán lehetne egy kissé vastagabb, erőteljesebb, sajnos ez így nem igazán jött át. A Caddy Daddy viszont hatalmasat üt: egy atomsúlyos riffet dönget Buzzo, a dal a grunge-vonalon mozog, nekem a Soundgarden ugrott be róla. A Brian, The Horse Faced-Goon elmegy, a Boy Mike punkos vadulása kicsit felélénkíti az embert, de ez sem valami nagy eresztés. Az 1 Fuck You jópofa, a The Great Good Place sem rossz, de az ember itt már kezdi hiányolni a Caddy Daddy-féle doomos dolgokat.
A Hot Fish alatt kissé visszavesznek a tempóból, de a dal maga nem egy nagy eresztés. A zakatolós Hund egy fokkal jobb, a Goodnight Sweet Hard pedig már a lemez levezetéseként szolgál, mely egy emeletes marhaság. Tisztában vagyok vele, hogy a Melvins arculatának egyik alappillére a hülyeség, de pontosan az ilyen marhulások miatt nem tudom őket komolyan venni. Az album ettől függetlenül egy nyolcast megér nekem, egy kis jóindulattal persze.
8/10
