A zene világa fáradhatatlanul termeli ki magából az újabb és újabb próbálkozókat ebben a művészeti ágban, melynek sokszínűségéhez csak a legburjánzóbb dzsungel kiszámíthatatlansága fogható. Meg kell mondjam, találkoztam már néhány meghökkentő produkcióval, ezeknek valahogy sosincs vége. A szóban forgó jelenség mindenképpen ott van valahol az első tízben, az tuti.

Ez egy olyan, leginkább progresszív metalnak nevezhető csemege, amit nagyon nehéz hova tenni, és legalább egyszer mindenkinek meg kellene hallgatnia, már csak különlegessége miatt is. Nem akarok rögtön a sűrűjébe belemenni, mégsem tudok másképp kezdeni: ugorjon most le a Kedves Olvasó a cikk alján található zenekari fotóhoz, és próbálja meg a látvány alapján elképzelni a zenét. Ez ütni fog.

Mert a két Szibériából származó, nem kifejezetten rocker külsejű úriember, és a jelentős combizomzattal rendelkező hölgy triója leginkább egy kilencvenes évekbeli szintipop csapatra hasonlít, ilyenek hazánkban is szép számmal előfordultak anno (neveket inkább nem említenék), ehhez képest az oroszok egy olyan kemény, technikás, sőt ötletes hangzóanyagot dobtak a piacra saját vállalkozásban, mely szerintem a műfaj nagy neveinek is dicséretére válna.

És ez itt most tényleg nem a ”tessék kérem nevetni” rovat, ez maximum addig juthat eszünkbe, amíg az első számot meg nem halljuk, mert onnantól gyönyörűen hallgattatja magát a bemutatkozó lemez egészen az utolsó számig. A nyitó darabként elhelyezett Pareidolia máris megemeli a képzeletbeli skálát egy erős nyolcasra, és nem is igen adja alább a későbbiekben sem. Hamar kitűnik, ez a formáció abszolút életképes, az énekhang több mint kellemes, egyszerre dögös és hajlékony, a gitárok meseszerűen szépek, és ha az a kis billentyűs háttér fel nem sejlene, a világon semmi kivetnivalót nem találnánk benne.

Miután csak hárman alkotják az együttest, ezért magyarázatot kívánna a hangszeres felosztás, úgy sejtem, bármennyire is erős a groove, a dobot valószínűleg a Plekhanov-fivérek programozással oldották meg (teljesen jól szól egyébként) és a gitár-basszus-billentyű kezelésért felelősek ők maguk, míg Maria Nesh énekdallamokkal fűszerezi a muzsikát. Mert ez nem a jól ismert "dal mellé zenélgetek valamit”-féle előadás, hanem sűrű, komplex zenei folyam, melyben még ének is van, nem is kevés. Nem tudom, érthető-e a különbség?

A lényeg, hogy nem a megjegyezhető refrénekre gyúrtak rá, hanem dallamos, nagy ívben szárnyaló (angol nyelvű) énekkel dobják fel az egyébként is izgalmas részeket. A Red Eye Temple így hát nem furcsa megjelenése miatt érdekes számomra, hanem attól, hogy a progresszív metalban énekesnővel felálló zenekarok nem szoktak ennyire pengék lenni. Arról nem is beszélve, hogy ez egy fehér folt, hiszen roppant kevés az ilyen beállítottságú zenekar. Nekem konkrétan alig van viszonyítási alapom hozzájuk. Anneke Van Giesbergen nem túl hosszú életű próbálkozása, a VUUR volt kicsit hasonló, vagy mondjuk a Nightwish lenne ilyen, ha egy kicsit többet kalandozna.

Általában és jellemzően a női frontemberes bandák stoner vonalon, esetleg doomban, vagy nu metalban utaznak: amit itt hallunk, azt inkább férfiakkal szokták tolmácsolni a zenekarok, mégpedig az amerikai zenekarok. Mert a számcímekből ugyan nem sejlik ki dominánsan (Proteus, Monolyth), de van ebben a zenében egy jó adag AOR/WestCoast íz, mely a régi nagy rádiórock zenekarokat idézi. Ezért mondom, hogy nem direkt slágeres, mégis nagyon dallamos a dalok szerkezete, a szólók pedig bárkit meggyőznek arról, hogy ez rockzene, a javából.

Nyolc velős, és terjedelmes tételben lett felosztva a "Vortex", szerintem pontosan és jól felmérve azt a játékidőt, mely még a hallgató számára befogadható lehet. A zenei betétek játékosak, váratlanok (van egy tekervényesen örvénylő basszus a Flowban például), a címadóban pedig egyszer csak megszólal egy hörgés-tiszta ének kombináció, ami szintén ügyes dolog, szóval teljesen bizonyos, hogy aki az ilyen finomságokat kedveli, az itt kedvére mazsolázgathat.

A tetszési indexem nem extra magas, mert ahhoz egy kicsit magasabbra hatoló ének is kellett volna (ezeket a veszélyes vizeket Maria rendre elkerülte) és egy kicsit markánsabb, megjegyezhetőbb szerzemények sem ártottak volna (legalább egy-kettő), illetve a szintetizátort a saját ízlésem alapján száműzném ebből a zenéből, de összességében ez egy egészen kiváló album, progresszív rock/metal hívők ki ne hagyják, az vétek lenne!

8/10