Az eklektikus norvég hard rock együttes, a White Void különös koncepciót alkot, tekintve, hogy zenészei black metal berkekben sem idegenek. A zenekar vezetője és énekese, Lars Nedland a Solefald és a Borknagar után nehéz fába vágta fejszéjét. A banda debütáló lemeze, az "Anti" távol áll a black metaltól, de még a metaltól is.
A zenekarvezetőn kívül a csapatot Tobias Solbakk (dob), Vegard Kummen (basszusgitár), és Eivind Marum (gitár) alkotja. Az együttesről nem sok információ található és a promóanyagban sem árultak el sokat magukról. Na, de lássuk a korongot: a ’70-es évek rock zenéje keveredik a ’80-as évek afféle brit pop-rockjával és szinti-popjával, mindezt új és modern megszólalásban. Meglehetősen jól operálnak a srácok, de az egyensúly nem mindenhol működik.
Nemcsak a stílusok keveredése és a klasszikus zenekarok hatásai érzékelhetőek, de az olyan alter-popos csapatok, mint a Cure, Muse, Franz Ferdinand nyomai is fellelhetőek. Ezzel szemben sokkal karakánabb zenét játszik a banda és a hangulatteremtés is könnyen megy, a zenészi nívó is adott, ebben sem lehet panasz, ugyanakkor a koncepció mégis mintha túl sok mindenbe markolna bele, de semmiből sem eleget és hogy ez éppen kinek mennyire elég, az már más kérdés.
A lemezt nyolc tétel alkotja, valamivel több, mint háromnegyed órában. A nyitó Do. Not. Sleep már a kezdő dallamaival megragadja a hallgatót, remek hangulatú, mondhatni az album legerősebb dala. A csapat teljes egészében megmutatja, mi jellemzi őket, meghúzzák határaikat. Szép dallamok, lüktető basszus és dob, remek gitártémák. Az ének sokkal lágyabb és dallamosabb próbál lenni a korábbi bandáihoz képest. A következő nóták tartják a minőségi szintet és a remek hangulatot, tudnak még újat mutatni. Külön említést érdemel a The Shovel And The Cross és a This Apocalypse Is For You: szépen összerakott, kimunkált darabok. Jól mozognak az általuk megszabott keretben, bejárják világuk zegzugait. Ez a tendencia a lemez végére megtörik és sajnos mélyet is zuhan.
Az All Chains Rust, All Men Die és a The Fucking Violence Of Love már kevés újdonsággal szolgál, sok helyen önismétlővé válik a banda és a túlzottan erőltetett dallamos éneklés olykor már vergődésként hat. A verzék jobban is működnek, mint a refrének. Itt már előjönnek a negatívumok, de a zenei szekció mindent megtesz, hogy ebből minél kevesebbet érzékeljünk. A záró hét és fél perces The Air Was Thick With Smoke előtt pedig értetlenül állok. A dal ki is lóg a sorból a túlzott szintetizátor-orientáltságával és szinti-popos elemeivel. Szörnyen erőtlen és erőltetett, mind zenei, mind dalolászós tekintetben. Legalábbis a dal fele, a végére csak kikerekítenek belőle valamit, de sajnos így is kicsit keserű szájízzel távozunk.
A csapat lényegében jól ötvözi azokat a zenei elemeket, melyekből táplálkozik, és úgy tűnik, már első lemezükkel tudják, hogy mit akarnak. Remek az atmoszféra, magával rántanak a nóták, dallamosak, de akármennyire is énekelhetővé szeretnék tenni a dalokat, sláger nem született, ami nem is baj, talán ki is lógna az összképből, de énekfronton abszolút lehetne javítani. Énekesünk meglehetősen egysíkú hangszínben dolgozik, pedig az anyag megkövetelné a változatosságot és ezzel kicsit le is húzza az összhatást. Viszont külön öröm Eivind Marum játéka. Azok az ízes gitárriffek és szólók az anyag erősségei, viszik a hátukon a dalokat.
A korong remekül szól, minden a helyén, ugyan megvannak a hibái és nem is mindenkinek való, de egyszer legalább érdemes elmerülni benne és tudni kell helyén kezelni. Az anyag március 12-én jelent meg a Nuclear Blast Records gondozásában.
7/10
Fotó: John Veberg
