Szerintem egy életre el vagyok látva retro rock muzsikákkal, ennek ellenére egyfolytában kutatom az újabb és újabb bandákat, melyek a kedvenc zenei korszakom, a hatvanas-hetvenes évek stílusában próbálnak valami hasonlót összeütni, mint az akkori idők kiválóságai.
Ezek a bandák persze éppen csak megközelítik a rockdinók által lerakott stílusalapító mérföldköveket, de azt el kell ismerni, hogy a tökéletlenségük ellenére is szeretni való korongokkal bombázzák a hallgatóságot. Mert ugye nem csak zseniális vagy ultragáz tartalmak jelennek meg a lemezpiacon, hanem vannak közepes és simán csak jó produktumok is, az utóbbival pedig már érdemes foglalkozni.
Nyilván nem fogunk rendre leborulni ezeknek a bandáknak a munkássága előtt és rohanunk fejvesztve beszerezni az összes kiadványukat vinylen, de sok-sok kellemes percet ettől függetlenül még okozhatnak nekünk. Itt van például a jelen kritika tárgya, a 2014-ben beindított berlini trió, a Wedge.
A csapat három nagylemezt dobott eddig piacra, a legújabb albumuk 2021. február 5-én jelent meg az olasz Heavy Psych Sounds kiadó gondozásában "Like No Tomorrow" címmel. A vérükben van ez a vonal: nagyon jó érzékkel közelítenek a műfajhoz, a fő csapásirányhoz (alternatív rock) itt-ott hozzáraknak egy kis '70-es évekbeli hard rockot, mely kölcsönöz nekik egy afféle saját arculatot. Mindemellett erősen kirajzolódnak az új anyagon a bandát ért hatások, melyek eléggé vegyes összetételűek: Uriah Heep, Pink Floyd, Queens Of The Stone Age stb.
A lemezt nyitó Computer például akkora Uriah Heep-utánérzéseket hordoz magával, hogy az eszméletlen. A Wedge saját arculata az egyértelmű hatások ellenére abban rejlik, hogy az inspiráció rendkívül sokrétű: nem egyetlen zenekar bőrébe bújnak bele, hanem kaméleonként váltogatják az arculatukat. A Playing A Role az előző tételben elővezetett hard rock stílus ellenére teljesen más karaktert képvisel: alternatív ízekkel megtűzdelt, néhol punkos, de leginkább a QOTSA-féle vonalon mozog.
A Blood Red Wine is az alternatív ösvényre lép rá, de a Hammond-orgonával ebbe a dalba is beszivárog a régi idők hard rockja. Közben nézegetem a lemezborítót, és el kell ismerjem, amennyire semmitmondó, legalább annyira figyelemfelkeltő. Manapság mondjuk már kevésbé van ennek jelentősége, de régen a borító alapján is képesek voltak megvásárolni az emberek egy-egy korongot.
Aki az Across The Water című tételből nem hallja ki a Pink Floyd Another Brick In The Wall fő motívumát, az valószínűleg nem is hallotta még a Floyd-klasszikust. A Queen Of The Light kissé lendületesebb, mint az előző tételek: itt is befigyel egy kis punk az alteros ízek mellé. A banda egyébként egy rakás felcímkézést kapott már, én sem igazán tudom, hogy hová is illenek tulajdonképpen.
A Wedge harmadik soralbuma a hibái ellenére is szerethető, viszont a lemezen hallható alternatív zenei túlsúly egy kissé sok nekem. Egy nyolcast persze megér, még akkor is, ha lehet, hogy többet elő sem veszem.
8/10
