Egy földmunkákra kifejlesztett gépparkot fémjelző márkáról elnevezett zenekar vajon milyen muzsikát játszik? Naná, hogy stoner metalt. A 2010-ben megalakult holland formáció, a Komatsu bizony stonerben utazik, annak is a szigorúbb, fajsúlyosabb végét markolták meg, de sludge-ba azért még nem ível át a dolog (legalábbis szerintem, titulálták már annak egyébként).
A Heavy Psych Sounds kiadónál tanyázó banda 2021. február 19-én dobta piacra negyedik soralbumát "Rose Of Jericho" címmel. A lemezborítón az ókorban a feltámadást és az örök életet jelképező Jerikó rózsája látható, mely már valamelyest kevésbé stoneres, mint a zenekar neve (bezzeg az új Bongzilla-borító, apám).
A zene meg hol tonnás súlyú, hol pedig picit visszafogottabb, de összességében elmondható, hogy egy igazán bivaly anyaggal van dolgunk. Tulajdonképpen a hathúrost kezelő Mathijs Bodt keze által felmorajló mázsás riffeknek köszönhető ez a súly, nélküle csak egy amolyan laza stoner rock lemeznek felelne meg a "Rose Of Jericho".
Matthijs egy zsíros, kövér riffet dönget a nyitó Stare Into The Dawn című tételben: ezekről a gitártémákról nekem a Füleki/Hegyi páros (Mood) ugrott be, az ő kezük alatt "szelídült" meg anno így a hathúros. A Solitary Cage ízes, olajozott, gördülékeny gitárjátéka szintén tarol, a ritmusszekció pedig bivaly módon megalapozza mindezt.
A lazább, desert rockos The Suit hol szárnyal, hol pedig a földbe döngöli a hallgatót, akár egy Komatsu munkagép. A Blood Moon című tételről ismét Sanyi, a riffmester jutott eszembe, de már sokkal inkább a Wall Of Sleepbeli munkássága: markáns, húzós gitárjáték uralja a southern rock ízű dalt.
A Son Of Sam feszes, fegyelmezett, a címadó, instrumentális Rose Of Jericho pedig egy afféle pszichedelikus lávafolyam. A Blackbird fifikás gitárriffje újabb kellemes színfolt, a Call Of The Wolves pedig ismét egy nyugisabb, elszállósabb szerzemény, melyet a utolsó tétel, az Om követ: ez a darab súlyosabb, progosabb irányt vesz, enyhén szólva is korrekt módon zárja le a lemezt.
Nem tértem még ki az énekes teljesítményére: semmi extra, a hangszeres részek mellett mondhatni eltörpül, de a stoner műfaj sosem volt az aranytorkú vokalisták gyűjtőhelye ugyebár. A lemez hangzása dögös, van benne erő rendesen.
A Komatsu negyedik sorlemeze nem könnyű anyag, de megéri a pénzét. Elsőre nehezen adja meg magát, viszont érdemes foglalkozni vele, mert később megtérül a befektetett idő. Down-, valamint C.O.C.- rajongóknak kifejezetten ajánlott!
9/10
