A Jess And The Ancient Ones az eddig felvett három lemezével stabil státuszt vívott ki magának az undergroundban a ’70-es éveket és a hippikorszakot idéző Hammond-alapú, pszichedelikus retró rockzenéjével. Forradalmi eredetiséggel aligha vádolhatjuk őket, hiszen választott stílusuk és az egész életérzés, amit sugallnak, egy régi kor életben tartott emléke; de azt hiszem, vagyunk egy páran (én mindenképpen ebben a csónakban evezek), akik pontosan ezért a jó értelemben vett múltidézésért kedveljük a bandát.
A Jess igen hamar kialakította saját arculatát ebben a mezőnyben és ennek az arculatnak a legfontosabb összetevője Jasmin Saarela karakteres, szenvedélyes énekhangja és magával ragadó előadásmódja. Ha egyetlen dolgot kellene kiemelni, mely megkülönbözteti a Jesst a többi hasonszőrű bandától, akkor mindenképpen ez lenne az, noha a többi zenész hozzáértését sincs okom elvitatni.
Az „Astral Sabbat” című, 2014-es bemutatkozó EP és a vele egy időben kikerült, a banda nevét viselő debütalbum által Jasminék igen markáns arculattal léptek be a zenei underground világába. A bemutatkozás jóformán tökéletes alkotás, mely a stílus adta keretek között ki is hozza a maximumot; jobbára 4-6 perces, középtempós, együtt éneklős nóták, Hammond-szőnyegek, karcos, érzelmes női ének, és helyenként jól odatett, ízes szólók. 2015-ben a „Second Psychedelic Coming: The Aquarius Tapes” ezt a vonalat vitte tovább és talán kicsit soknak is bizonyult a jóból, mert bármilyen lendületesen és vérpezsdítően indít, az utolsó harmadára egyszerűen leül. 2017-ben a banda mintha ezt akarta volna kompenzálni a „The Horse And Other Weird Stories” mindössze 37 percével, amely ugyanakkor valahogy kevésbé bizonyult fogósnak, szépen le is heteseztem annak idején (a kritika ITT olvasható).
Nem tudom, hogy az albumok hosszának változásának köze lehetett-e Thomas Fiend gitáros 2016-os távozásához, mindenesetre a negyvenperces „Vertigo” az előző lemez nyomdokain halad. Viszont valamilyen oknál fogva egy fokkal jobban betalált, mint a „The Horse”. Talán kerekebbek a számok és egész biztosan változatosabbak, illetve adnak egy olyan hullámzást a lemeznek, mely az elődje esetében nem volt meg.
A nyitó Burning of the Velvet Fires szépen megadja az alaphangot a lemezhez, de csak egy jól megírt JATAO-tétel, nem sokkal több, noha tény, a második felében az óózás nagyon jó löketet ad a dalnak. Rögtön ezután viszont az arcunkba hömpölyög a lemez egyik legjobbja, a World Paranormal, mely - számomra is megfejthetetlen módon - egy könnyedebb, melodikusabb ’80-as évekbeli rockdal lüktetését és egy punk rock sláger fogósságát ötvözi, és biztos vagyok benne, hogy ha egyszer újra eljön a koncertek ideje, akkor ez a darab megkerülhetetlen közönségsiker lesz.
A World Paranormal kapcsán érdemes megemlíteni azt is, hogy az új soralbum egy árnyalatnyival komorabb lett az elődjéhez képest: a „The Horse” esetében a bizarr, hallucinatív képzetek dominanciája markánsabb volt, a „Vertigo” esetében inkább az a benyomásunk támad, hogy nem kell mindenféle hallucinogénekhez nyúlnunk, ha kifordult, paranormális világot akarunk látni, hiszen elég, ha szétnézünk magunk körül. Nemcsak ez, de más dalcím is azt a benyomást közvetíti, hogy világunk kábítószerek és „utazás” nélkül, a maga pőre valóságában is igencsak furcsa hely.
Nem mehetünk el szó nélkül a lemez másik csúcstétele, a klipesített Summer Tripping Man mellett. Ez a szám nemcsak egy sodró lendületű, szélvészgyors őrület, amelyben Jasmin Saarela szinte magából kivetkőzve, kaotikus dallamtalansággal ordítja az arcunkba az érzéseit, de a klipje, melyet akár 1969-ben is forgathattak volna, ugyancsak azt üzeni (illeszkedve az új lemez fent említett komorságába), hogy azok a paranoid érzelmek, amelyek a '60-as és ’70-es években jellemezték a nyugati világot, a 2020-as évtizedben is aktualizálhatók.
A Jess And The Ancient Ones-ra a kezdeteitől fogva jellemző, hogy időnként a hosszabb balladákkal is kísérletezik. A banda ezt a hagyományt folytatta az albumzáró Strange Earth Illusionnel. Ez az érzelmileg féktelenül örvénylő dal valahogy nem ér fel az olyan hosszú slágerekhez, mint a Sulphur Giants vagy a Come Crimson Death, kicsit hosszabb a kelleténél, viszont rossznak semmiképp sem nevezhető (mint általában nem sok minden, amit a JATAO készít), és végső soron méltó lezárását adja a „Vertigo” korongnak.
A „Vertigo” szenvedélyes, erős retró rock album, a Jess And The Ancient Ones minden karakteres zenei vonásával. Hibátlannak nem nevezném, mert nem egyformán emlékezetes minden dal, ráadásul egy olyan stílusban született, mely eleve valamelyest a nosztalgiára épít és ez behatárolja a zenei kereteit. Ettől még pompás hallgatnivaló a stílus legjobb művelőinek egyikétől. A JATAO-ban bőven van dög, s ennek 2021-es tanúbizonyságát egy igen erős nyolcassal tudom értékelni.
8/10
Thasaidon (zothique.blog.hu)
