A Kedvencek temetője rovatot azzal az elhatározással hoztuk létre, hogy olyan albumokról is készüljön retrospektív, valamivel személyesebb hangvételű ismertető, melyekről ezidáig ilyen vagy olyan okokból kifolyólag nem volt lehetőségünk kritikát készíteni. Fontos leszögezni, hogy itt elsősorban az ismeretterjesztés lesz a fő szempont, mintsem a kritizálás, ez főleg az adott album korának és aktualitásának tudható be, másrészt itt abszolút az élményközpontúság a cél. Most, hogy tisztáztuk a játékszabályokat, nézzük első alanyunkat, a svéd black metalos Blood Of Serpents második albumát, a 2018-as "Sulphur Sovereign" korongot.
A Blood Of Serpents érdekes jelenség a black metalon belül. Ez az ötösfogat 2012 óta van a színtéren, és ez idő alatt jó pár tagcserén és komplett műfajváltáson is átestek. A kezdetek kezdetén még főleg death metalban utaztak, erősen teletűzdelve thrash elemekkel. Ezzel a korszakkal két EP-t (2012 - "Leave You To The Flies", 2013 - "Mind Made For Murder") és a debütáló albumot (2014 - "Black Dawn") készítettek. Ezeknek az anyagoknak még viszonylag konstans volt a minősége, bár elég egyhangúak is voltak néha. Igazából összesen két dalt tudok így helyből felidézni, az egyik a debütalbumos World In Fire, a másik az első EP-ről a Spitting Blood.
Ezek után egy kicsit megkavarodott az élet. Első körben az énekes, Rodney Gutierrez-Cortez távozott a csapat soraiból, valamivel a "Black Down" megjelenése után, 2015-ben. Őt a Bloodshed soraiból ismerős Talon követte, aki úgy egy évig állt a gárda frontján, majd 2016-ban elhagyta a fedélzetet. Ő azóta a Cemetrius nevű csapat énekese. Jelenleg Thomas Clifford a banda ügyeletes agresszora, a neve a Throne Of Heresy és a Rex Demonus soraiból lehet ismerős. Ahogy látható, az énekesek gyakorlatilag kézről kézre passzolták a stafétabotot, de kisebb változásokkal (dobos) 2018 óta stabil a felállás.
A másik kardinális változás a műfajt érte. A "Black Dawn" után a csapat teljesen elhagyta a thrash-death keveréket, Ez betippelhetően az énekesek ide-oda vándorlásának is köszönhető. Ez főleg Thomas megjelenése miatt történt, aki gyakorlatilag hibátlanul beilleszthető a svéd black metal olyan karakterei közé, mint Mortuus (Marduk) vagy Emperor Magus Caligula (ex-Dark Funeral). Ez a társítás egyébként nem véletlen, ugyanis - és itt elegánsan rá is kanyarodnék jelen cikkünk alanyára - a "Sulphur Sovereign" maximálisan olyan, mintha a korai Marduk és a 2000-es évek után Dark Funeral egyfajta morbid házasítása lenne. És ez már nagyjából a harmadik hangjegy után nyilvánvalóvá válik.
Nem fogok kertelni, számomra 2018 egyik legnagyobb felfedezése a Blood Of Serpents volt, élen ezzel a lemezzel, melyet megszámolni nem tudok, hogy hányszor hallgattam végig. Egy ideig még tervben is volt róla egy kritika, mely sajnos (vagy nem sajnos) ilyen-olyan magánéleti dolgok miatt végül nem valósult meg. Maga a zenekar neve (és képe, ez a cikk végén láthatjátok) egy fórumon jött velem szembe, és gyakorlatilag szerelem volt első látásra. Kicsit több mint két és fél másodperc telt el, mire minden más ablakot bezártam és már csak a YouTube volt megnyitva. És akkor egyszer csak, Mater Tenebris. Maga a dal egyébként a lemez nyitótétele, és egy olyan brutális hangulatbomba, hogy majdnem letépte az arcom. Az ezt követő In Darkness, Brotherhood talán a legegyedibb dal az egész lemezen, mely egy-egy mozzanatában még az izraeli Melechesh-t is megidézi. Nem ment el az eszem, és jól olvastad, tényleg így van.
Helyenként azért valamivel doomosabb, kicsit atmoszferikusab nóták is elő-elő kerülnek néha. Ilyen például a Devil's Tongue vagy a lemez legrövidebb dala, a Canticle. Viszont van egy tétel, melyről mindenképpen szeretnék külön megemlékezni. Ez pedig az Evictor Of Christ. Gyerekek, ez az egyik legjobb black metal dal, melyet valaha hallottam, pont. Energikus felütés morajló gitárokkal, sűrű pergődobokkal, és egy leginkább durva szélviharra emlékeztető riffel (mely, tegyük hozzá, elég gyakran visszatér a dalban, de a remekül kitalált vokál okán ez így maximálisan hozzáadott érték).
Itt jegyezném meg, hogy azért a kezdeti death metal korszakukat nem hagyták azért teljesen a feledés homályába veszni. Panelszinten továbbra is érezhetően jelen van, erre jó példa az album végén a Prophet Of A False Faith, illetve a kicsit klisés címmel megáldott As The Temple Burns. Ilyen szempontból kíváncsi vagyok, hogy mit hoz a jövő számukra, főleg mióta 2019-ben Christoffer Andersson dobos kiszállt, és azóta elég komoly a hallgatás a banda körül.
Lényegében az összes posztjuk arról szólt, hogy a kiadójuk (Non-Serviam Records) éppen mit és hogy akciózott le. Ez már csak azért is várakozásra ad okot, mert legutoljára amikor régóta jelenlévő tag távozott (akár énekes, akár gitáros), az egy komplett műfajváltást hozott magával. Na most, ezek a srácok annyival magasabb szinten űzik ezt a tipikus, kompromisszummentes, ultraagresszív svéd black metalt, mint a death metalt, hogy jobb lenne ha maradnának ezen a megkezdett útvonalon.
Aki ismer, az tudja, hogy sértően válogatós tudok lenni, amennyiben black metalról van szó. Számomra önmagában nem elég, ha az adott banda minden vizuálján 666 darab fordított kereszt van és mindegyik alatt kecskefejű pokémonok fajtalankodnak apácákkal, a zene meg úgy szól, mintha nagyanyád spájzában vetted volna fel egy körte befőttel. Tudom, hogy ez most durván elitistának tűnik, de ettől még így érzek.
Ezért is volt képes körülbelül első hallgatásra berántani a Blood Of Serpents. Önmagában az, hogy egy album produkciós oldala profi, ma már nem nagy dolog. Kellő utánajárással és anyagi ráfordítással bármelyik hobbibanda össze tud rakni egy olyan lemezt, melynek a hangzása leviszi a fejed. Viszont ez a svéd gárda mindezt olyan parádésan, gyakorlatilag erőlködés nélkül hozta, hogy számomra a "Sulphur Sovereign" rengeteg lemezt odavert 2018-ban. Profin szól, van mögötte gondolat, koncepció, a dalok külön-külön is életképesek, a zenészek szörnyen tehetségesek, egyszerűen a lemez megindokolja a saját létezését.
Érzésem szerint sokkal több ilyen bandára lenne szükség. A kereket ennek a lemeznek sem sikerült újra feltalálnia, de nem is ez a fontos. Saját műfaján belül egy olyan alig ismert kis gyöngyszem, mely merte vállalni, hogy szinte semmiben sem különbözik a pályatársakétól, viszont amit csinál, azt maximális profizmussal és odaadással csinálja. Ebben a bandában extrém metal rajongók zenélnek extrém metal rajongóknak és ez teszi ennyire kivételessé ezt a majdnem 50 percet.
