Személyes véleményem szerint a legjobb hazai banda, így all time, a Watch My Dying. Pont. Az már önmagában megbecsülést érdemel, hogy a milliónyi tagcsere ellenére is minden egyes kiadványukkal képesek voltak elejétől a végéig konzisztensek maradni, de ami masszívan kiemeli őket számomra a mezőny többi csapata közül, az az, hogy azzal együtt, hogy milyen embertelen műfaji turmixról van szó, mégis mennyire sebészi precizitással és patikamérlegen kimérve születnek a dalaik.
Röviden: van itt, death, egy kevés black (főleg, ami helyenként Gábor vokálját illeti), indusztriális metal, groove, mégis egy olyan homogén összkép alakult ki már rögtön az első lemeznél ("Klausztrofónia" - 2004), hogy képtelenség nem imádni. A másik ok, amiért imádom őket, mint a chilis ketchupot, azok a szövegek. Mindennemű benyalás nélkül, Veres Gábor nem csak a színtér egyik legkiemelkedőbb énekese, de a dalszövegek is nagyon durván felső polcos darabok.
Életművükből elég nehéz egyetlen remeket kiválasztani, viszont én most megteszem, ugyanis a 2006-os "Fényérzékeny" volt az első hazai metallemez, mely olyan szinten belefúrta magát az agyamba, hogy hetekig nem szabadultam tőle. Már nagyon régóta érlelődött bennem egy Kedvencek temetője-cikk erről az albumról. Amit viszont fontos kiemelni, hogy a cikk megírásához a 2019-es remaszterelt verziót használtam. Ennek főleg az az oka, hogy bár már a 2006-os eredeti is remek lemez volt, viszont a hangzása elég rosszul öregedett (ez főleg a címadónál, és a Háttal álmodó című dalnál érhető tetten), úgyhogy maximálisan indokolt volt a remaszterelés, így már hibátlanul kirajzolódik az album víziója.
A nyitó Elsőbbségi egy hirtelen arcbarobbanó, kimondottan extrém tétel. Az enyhén légiriadó-szirénára emlékeztető aláfestés nagyon hangulatos megoldás. A másik kiemelendő része a dalnak a szólója, mely egy nagyon elborult tekerés, viszont olyan szinten fájdalommentesen vezet át a dal utolsó harmadára, ami meg önmagában véve egy totál kaotikus csoda.
A címadó Fényérzékeny az egyik abszolút csúcspont. Bár a dalnak van egy elég ízes nu-metal beütése (nekem leginkább a későbbi Korn ugrott be elsőre), de egy olyan slágeres, jól összerakott dal, hogy a cikk írója maga is kénytelen bevallani, hogy gyakran szokta énekelni. Közel hibátlan tétel. Ráadásul azóta napraforgóra sem tudok ugyanúgy nézni.
A soron következő dal, A tegező egy kicsit a nyitó tétellel rokon, annyi különbséggel, hogy itt-ott kicsit nyugodtabb az összkép, ezzel együtt talán a legelvontabb szám a lemezen. A Sztereotip (állami sláger) hibátlanul elkeresztelt dal. Ténylegesen az album legslágeresebb része. Populárisnak nem mondanám, de egy majd később kitárgyalásra kerülő nóta mellett ez az a tétel, mely nagyban segíti a lemez befogadhatóságát. Mondjuk a mormolós szekvencia elég para, azt nem fogom elvenni.
A Metrikus egy kicsit Meshuggah-beütésű dal. Ami miatt az egyik kedvencem, az a vokál abszolút sokszínűsége. Nem mondom, hogy Gábor Anaal Nathrakh-ot megszégyenítő módon őrjöng benne, de nem sok választja el tőle. Ami viszont tényleg az egekbe repíti az egészet, az a dal közepe. egy gyönyörű akusztikus szakasz, mely alatt egy, az előző dalhoz hasonló mormolós, verselős ének megy. Egyszerűen hidegrázós. Az Ohm egy kicsit thrash-esebb felütésű dal, mely nagyon hamar szokatlanul pozitív kicsengésű dallamba csap át, de ezt később a tiszta vokál egy kicsit visszatöri. Ez a dal is a kevésbé underground számok között foglal helyet.
Az 50Hz nekem egy kicsit mindig a töltelékréteget erősítette (egyébként a záró 9 kapu is, de ezt félve vallom be). Egyébként egyik sem rossz dal, csak valahogy a többi árnyékában kicsit haloványabbak. Nem úgy a Háttal álmodó. Körbe lehet röhögni, ez a kedvenc magyar dalom. Mind a két verzió. Na, igen, kettő. Az eredeti 2006-os verzióban Bugárdi Melinda énekelt (ő a Terrae Sole Calentes nevű zenekarból lehet ismerős, ebben nem mellesleg Veres Gábor is jelen volt, konkrétan gitározott ), viszont a 2019-es remaszterre felkerült egy olyan verzió is, melyben Horváth Martina énekel (nem mellesleg élőben is ő szokta).
A Hínár egy klasszikusabban modern metalos oldala a zenekarnak. Amivel egy kicsit érdekesebbé válik az összkép, az a helyenként felcsendülő, horrorfilmeket idéző csilingelő dallam. Ez remekül passzol a szám egyébként masszívan komor atmoszférájához. Az Omról sokat nem tudok mondani, egy kétperces, statikus zajból és morajlásból álló átkötés, erre jön rá a már korábban említett, záró 9 kapu.
Az utolsó extra - a már említette Martina-verziós Háttal álmodó mellett - egy akusztikus, instrumentális tétel, a Sensible A La Luz. Igen, ez egy Fényérzékeny-átdolgozás. És annyira poén, hogy konkrétan én személy szerint követelem, hogy élőben is hangozzon el. Ez a házi feladat, és le fogom ellenőrizni. Én szóltam.
Most, hogy kellőképpen körbecsókolgattam ezt a lemezt, most kéne annak következnie, hogy mi a rossz. Nos, azt kell mondanom, hogy semmi. De tök őszintén. Amikor az 50Hz-et és a 9 kaput töltelékdalnak minősítettem, az sem azt takarta, hogy ezek a lemez fekete bárányai, sőt, sok albumon örülnék annak, hogyha a töltelékdalok minősége ilyen lenne. Egyszerűen egy közel hibátlan anyagról beszélünk. A 2019-es újracsiszolással meg végre ténylegesen meg tud villanni a benne rejlő potenciál. Egy dolog lett talán rosszabb, az pedig a borító, de ez már abszolút egyéni ízlés kérdése.
Őszintén szólva szanaszét rajonganék egy olyan koncertet, ahol elejétől a végéig elnyomja a csapat ezt az albumot, a siker szerintem abszolút garantált lenne. Addig is, aki olthatatlan vágyat érez rá, hogy élőben lássa őket, az most 13-án a Dürer Kertben a Stagediving Fesztiválon megteheti. Én pedig közben mélyen elgondolkozom rajta, hogy szülessen-e Kedvencek temetője-cikk a debütalbumukról is, mert az is megér egy misét.
10/10
