Meglehetősen ritkák azok az esetek, amikor egy számomra teljes mértékben ismeretlen banda lényegében egy darab buli után meg tud győzni arról, hogy akarjak velük foglalkozni mélyrehatóbban is. Pedig a budapesti Dharma pontosan ezt érte el nálam 2017 végén.

Pár dologra emlékszem csupán abból az estéből. A koncert a régi Dürer Kert középső termében volt, egy rakás banda volt, én valószínűleg barna Krusovice-ét ittam, és volt a Dharma. A lényeg itt kezdődik. Bár legjobb emlékeim szerint a koncertbe belepiszkált valamiféle apróbb technikai baki, de abban teljesen biztos vagyok, hogy ami úgy általában az előadást illette, az teljesen levett a lábamról.

A legkiemelkedőbb pillanat mind a mai napig megvan, ez pedig a Stardust Gallery performansza volt. Ott szakadt át nálam a gát, ami majdnem egyenes út volt a 2018-as "Substance" című lemezhez, illetve ahhoz, hogy cikket akarjak írni belőle (ezt egyébként ITT találjátok). Mivel aránylag régen volt utoljára Kedvencek temetője-cikk, itt most össze kötném a kellemeset a hasznossal, és mivel amúgy is durván egy éve érlelgetem magamba a Dharma cikk lehetőségét, ezért adja magát, hogy ennek az okán elővegyem a 2012-es "Dharmageddon" albumot, és egy kicsit nosztalgiázzak rajta.

Őszinte leszek, az első Dharma lemez amit hallottam, az a már emlegetett 2018-as "Substance" volt, és csak nagyjából egy évvel később jutottam el jelen cikkünk alanyáig. A hatás sokkoló volt. Nagyjából úgy tudnám leírni, mint amikor először hallottam a Watch My Dying "Fényérzékeny" című lemezét, vagy az Agregator "Emberség"-ét. Tudjátok ez a jött, látott, győzött-kategória. Ami plusz piros pontként jött ezzel együtt, hogy én már Ritzel Ani hangjával ismertem meg a csapatot. Ez egyébként számomra az egyik legkomolyabb benntartó erő, de erről majd később. 

Ha úgy nagy általánosságban kéne körbeírnom a lemezt, illetve a rajta szereplő dalokat, akkor azt mondanám, hogy az összkép egy kicsit olyan, mintha a korai Lacuna Coil kapna egy nagyon masszív hangulati löketet a Tristania-tól. Összességében egy elég darkos, sokszor kimondottan nyomasztó, de valahogy a maga módján mégis csak bájos lemez a "Dharmageddon". Most ez így talán egy kicsit kevésbé vonzó leírva, mintha hallgatva, de nagyjából az album második dalának (Encoded In Fire) az elejére már jól érezhető, hogy ez a nem egész 40 perc egy, a változatossága ellenére is nagyon konzisztensen összerakott lemezt takar. 

A lemez egyik egyértelmű csúcspontja az Apocalypto. A Tristania-érzet itt jön elő a leginkább. Elég grandiózus összképpel bír a dal, és a refrénje két pillanaton beleül az ember fülébe, mi több, konkrét dallamtapadást okoz. A kicsit keleties riffelése már csak egy kedves plusz (a Melechesh óta az ilyenekkel engem kilóra meg lehet venni). Az ezt követő Mirror On The Wall egy marconább, testesebb szerzemény. Igazából ez a lemez legtökösebb dala. Elképesztően jó tempókkal és atmoszférával operál, olyan igazi zsigeri odaszabás. 

A Sex, Blood elég különc tétel. Zeneileg egy kicsit szellősebb, és úgy általában visszafogottabb dal, főleg az előző kettő nóta fényében, de mégis van valami furcsán hangulatos benne, ráadásul minden különcsége ellenére talán ez a legkönnyebben befogadható tétele az egész lemeznek.

A Pain & Pleasure-ről csak annyit, hogy ez is egy könnyebben befogadható, kicsit rock&rollosabb dal, ráadásul íratlan törvény: csajfrontos banda erotikus felhangú dallal nem tud hibázni. Amit még mindenképpen ki akarok emelni, az a záró One By One. Ez az a dal, melyben a legjobban érvényesül Ani énektudása. Lehet, ehhez nagyban hozzájárul a kicsit visszafogottabb instrumentális oldala a dalnak, de itt valahogy előkerül egy olyan fogósság, mely eddig annyira nem volt feltűnő.

A "Dharmageddon" fel tud még mutatni valamit, amit én aránylag kevés lemeznél tapasztaltam eddig életemben. Ez pedig az , hogy nincsenek rajta töltelékdalok. Tudom, hogy nem tértem ki minden dalra korábban, de ennek elsősorban az az oka, hogy nem igazán terveztem egy tételenkénti vezetővel (bár, lehet, hogy egy interjú keretei között egyszer jó lenne....), másrészt meg úgy voltam vele, hogy igyekeztem azokat a dalokat kiemelni, melyek igazán megmutatják a korong arculatát. Ezen a lemezen minden dalnak megvan a maga szerepe, és egy kerek egészet ad ki az összkép. 

A másik aspektus, ami számomra kiemelkedővé teszi ezt a lemezt, az a hangzás. Maga a zene elég sok rétegből áll, és elég sok műfajból gazdálkodik, még átlag gót metal mércével is. Viszont ezt sikerült egy olyan egésszé gyúrni, hogy egy pillanatra sem tűnik sem idegennek, sem erőltetettnek. Na, és erre dob plusz egy lapáttal a lemez megszólalása, amely kellően modern, de van egy olyan '90-es évek beütése, melyet én mindig örömmel üdvözlök. 

Hogyha valamit nagyon feltétlenül fel kéne hoznom az album ellen, az talán a hossza lenne. Kicsit több, mint fél óra, de személyes véleményem szerint ez simán elbírt volna akár egy 50 perc körüli játékidőt is. Persze ez így nagyon szubjektív: vannak, akiknek ebből a zenéből három perc is sok, másoknak meg három óra is kevés lenne.

Egyébként ha az ilyen szőrszálhasogatástól eltekintünk, akkor nyugodtan kimondhatjuk, hogy úgy igazából sehol sem lehet belekötni a "Dharmageddon"-ba. Ez a lemez remekül mutat be egy új énekesnőt, egy folyamatosan fejlődő bandát mutat, és úgy általában véve kifejezetten szépen csillogó gyöngyszem, még így 13 évvel később is. 

10/10