Kedvencek temetője rovatunk címe még sosem volt annyira leíró, mint a texasi Fair To Midland esetében. Ugyanis, akárcsak Louis Creed Stephen King vonatkozó regényében, most én is abban a reményben fektetem ide kedvenc zenekarom legjobb albumát, hogy egyszer talán feltámadnak.

Kétfajta emberrel találkoztam életem során (legalábbis a rock/metal szcénában): akik nem ismerik a Fair To Midlandet, és akik a név említésére érzelmileg túlfűtött monológba kezdenek, hogy ez bizony a világ legjobb együttese volt, akik a megérdemelt hírnév töredékét sem kapták meg, és akiknek most azonnal össze kellene rakni egy GoFundMe-t, hogy újra életre hívjuk őket.

Tizenéves videók, sokéves blogbejegyzések, vonósnégyes-feldolgozások (!!!) alatt a mai napig bukkannak fel az újabb és újabb kommentek: ez a világ legjobb zenekara, hiányoztok, srácok. A banda bár technikailag két kiadott (és tökéletes) stúdiólemez után eltűnt, rajongói mégis világszerte szétszóródott zsarátnokként parázslanak fel újra meg újra. Ezen felbuzdulva írom meg most kedvenc lemezem, az "Arrows & Anchors" bemutatóját, abban reménykedce, hogy ha a tűz újra fel nem is támad, te talán rajtam kívül mások is rádöbbennek, micsoda érték veszett el a Fair To Midland feloszlásával.

De először is: milyen hangzásra számíthatunk, egyáltalán kik ezek, akiket minden izmommal próbálok a reflektorfénybe tolni? A Fair To Midland zenéjét nehéz pontosan meghatározni; art rock, progresszív, esetleg experimentális metal, ezek a címkék illenek talán a legjobban a zenekarra. Ami viszont sokkal jobban leírja őket: a System Of A Down Serj Tankianjának kiadójánál, a Serjical Strike-nál kiadott korongjukkal kerültek be először a (szűk) köztudatba, a most tárgyalt lemezüket pedig a Season Of Mist adta ki, mely többek közt olyan nevekkel foglalkozik, mint például nagy kedvencünk, a Thy Catafalque.

Így aki szereti az ilyen jellegű zenéket, az nem nyúlhat mellé a Fair To Midlanddel sem. Az Arrows & Anchors agresszívan, figyelmet követelően és grandiózusan szólal meg. A lemez nincs túlművészkedve, és egy-két kivételt, például a lemezzáró epikus The Greener Grass-t leszámítva követi a jól bevált verze-refrén-verze felosztást. Viszont mégis tele van olyan apró csavarokkal, olyan váratlan megoldásokkal, olyan zenei és szövegi rejtvényekkel, melyek megragadják, és – mint látható – több tíz évre meg is tartják a szemfüles hallgató figyelmét.

A zenekar törzsét végtelenül tehetséges zenészek alkotják, a dalok a szokásos gitár-basszer-dob triumvirátusra épülnek, azonban a hangzást rendkívül okos billentyűtémák rétegzik, melyek jelenléte bár nem hivalkodó, mégis elválaszthatatlan része az egyedien csillogó hangzásnak. Ezen kívül bejönnek még egyéb izgalmas megoldások; az Amarillo Sleeps on My Pillow-ban megszólal marxofon, bendzsó, és egy egészen egyedi hangzású, énekkel egybetorzuló gitárszóló is.

És ha már ének – a Fair To Midland legfontosabb eleme az énekes Darroh Sudderth. Hangterjedelme könyörületlen, palettája széles: amikor tinédzserként először hallottam a zenekart, még az hittem, két vokalistájuk van, annyira váratlan hangokon szólal meg helyenként. Torokénekléstől az üvöltésen át a technikás beltingekig mindent tud, és nem fukarkodik velük a lemezen: a dalok mind énekdallam, mind szöveg szempontjából sűrűek, mint a repceméz.

Feltörekvő dalszövegíróként pedig nem mehetek el említés nélkül Darroh szövegei mellett, melyek egy újabb dimenziót adnak a diagramhoz, amin kifejezhetem a zenekar iránti rajongásomat. Ha jól is beszél angolul a hallgató, a dalszövegek megértése bizony így is komoly kihívás, hiszen a dalok sokszor egymásba épített, kicsavart közmondásokkal és szólásokkal mesélnek el történeteket, írnak le érzéseket. Amikor pedig nem a fifikás sorok nyűgöznek le épp, akkor az érzékek legmélyére ható leírások és képek hatnak meg. Csak pár példa, hogy érzékeltessem, mire akarok kilyukadni Darroh Sudderth-nél lényegesen gyatrább szókincsemmel:

"So swing us around while you're armed to the tooth,
Keep yourself in the dark of some deep cobalt blue
Swing us around by the skin of your teeth
Writing us off in invisible ink"

Vagy hogy az egyik legerősebb darabból, a Musical Chairs-ből idézzek:

"It makes you wonder if shooting for stars is like darts in the dark
It makes you wonder if the beaten path is the promised land"

És mégis hogyan szólal meg egyben ez a rengeteg minden, amit most külön-külön felsoroltam? Az eredményt egyszerűen hallani kell. A dalok helyenként éterien csilingelnek, máshol pedig elemi erővel a földet szántják. Minden dalba külön-külön bele lehet szeretni, mindegyikben van egy-egy kapaszkodó. De mégis mindegyik magán viseli azt a nehezen leírható, kétezres évekből születő, de időtlen, Sulphur Springs-ből induló, de határtalan hangzást, mely miatt a mai napig úgy indítom el az "Arrows & Anchors"-t, hogy egyetlen percét sem unom, és újra meg újra azzal az izgalommal tudom meghallgatni, mint 2011-ben, amikor a különleges zenék szerelmére ráébredő tinédzserként először hallottam.

10/10