Rozsdagyár

MAMMOTH WVH - Mammoth WVH (2021)

2021. június 30. - Mr.Zoom

mammothwvhfull.jpg

Már több mint két hete ketyeg ez a bombajó lemez és még mindig nem robbant be? Mi van itt emberek? Mindenki süket, vagy elfoglalt, vagy focilázban ég, vagy elájult a napon és azt sem tudja, mi van odakint a világban? Hát akkor elmondanám, itt az év lemeze! Hiába dobott nagyot a Helloween, jött vissza a Gojira, Rob Zombie vagy a Foo Fighters, ez a srác olyan anyagot rittyentett össze, mely maga mögé utasít minden eddigi próbálkozót. Szétrobbantja a szobát, letépi a fejed, elrepít messze a hangzás, és legyél akár thrasher, mosher vagy hardcore rapper, nem fogod erre azt mondani, hogy ugyan már…

A pontosítás kedvéért: a tavaly ősszel elhunyt gitárzseni Eddie Van Halen fiáról beszélünk, aki hangzatos keresztnevét szüleitől Mozart után kapta, a gitárját és a tehetségét pedig apjától. Nos, mit mondjak, engem már az a beharangozó videó is elvarázsolt, melyben a fickó négyes szereposztásban tündököl, hiszen mind a gitár-, basszus-, dob- és énektémákat is ő játszotta fel, úgy a klipben, mint a teljes nagylemezen, ezzel a mostani lemezanyagával pedig szó szerint letaglózott. Zseniális. Teljesen kész vagyok tőle. Döbbenet, mekkora nótákat játszott fel, és milyen színvonalon…

Ha ezeket a számokat egy négytagú formáció tette volna közzé, az is óriási lenne a maga nemében, de egyetlen zenésztől ilyen produkciót? Soha életemben nem találkoztam hasonlóval. Ami a megszólalást illeti: dicsértem már számos hangmérnök és stúdió képzettségét, szakmai tudását, és hozzáértését, de akkor most erre mit mondjak? Csúcsteljesítmény. A basszus már magában megérne egy tanulmányt, mint ahogy az összes hangszer káprázatosan szól, nem is csoda, ha az összhatás egy az egyben félelmetes.

Annak ellenére, vagy azzal együtt is megfogott a cucc, hogy nem vagyok sem a Van Halen zenekar, sem a dallamos amerikai hard rock feltétlen híve, ezért miközben szól a lemez, azt is meg tudom állapítani magamban, hogy ez a fajta kissé rádiórock-ízű zene az én személyes ízlésvilágomtól távolabb esik, na de ennyire bombasztikusan tolni? Ettől nem lehet szabadulni.

Leginkább az Extreme zenekar szigorúbb oldalára hasonlítanak Wolfgang dalai, és a hangfekvéséről/énekstílusáról is Gary Cherone neve jut eszembe, csakhogy az Extreme soha nem volt ennyire elementárisan húzó banda, mint amilyen ez a csapat, pardon… ezt még meg kell szoknom, ez az egyszemélyes produkció. A lemezt nyitó Mr. Ed, majd a Horrible Right, és az ezt követő Epiphany hallatán csak a fejét fogja az ember: mekkora zene. A Don’t Back Down pedig véleményem szerint a lemez kimagasló nótája, még a jók között is a legjobb.  

Az akusztikus kezdetű Resolve nálam lejjebb viszi a lécet, azonban ennyire erős kezdés után ez a kissé tipikus hard rock felvétel nem annyira zavaró. Ebben valamivel kevesebb az ötlet, a dinamika sem az igazi, legalábbis az előzményekhez képest. A You’ll Be The One is kicsit édes a füleimnek, ebben Wingert hallok, Dokkent és hasonló nyolcvanas évekbeli bandákat: fogalmazzunk úgy, hogy tiszteletadás ez Eddie egykori pályatársainak, majd jön egy olyan gitárszóló, amilyenre a jó nevű atya is csak bólintana. Nem akármilyen teljesítmény, hogy Wolfie minden téren ennyire penge, csak ámulok és bámulok.

A Mammoth ugyanazon a hőfokon pörög mint a lemez eleje: szintén elsőosztályú rockzene, fogós refrénekkel, ragadós énekkel, a Circle pedig egy amolyan félakusztikus, nyegle, hanyag vokálokkal megtámogatott nagy-nagy nóta. Máris mennyi csemege, és még csak a lemez felét mondtam fel! Összesen tizennégy felvételt hallhatunk, ami nem kevés, nem is fogom az összes dalt nagyító alá venni, de ki kell emelnem még a húzós-zúzós The Big Picture-t (Saigon Kick-hatások) vagy a pusztító dobolással kísért You’re To Blame nótát, melyben egy kis Alice In Chains-utóízt vélek felfedezni. Mekkorát gitározik itt a kis Van Halen… Nem esett messze az alma a fájától, ez tény!

Ha azt gondolod, hogy a nagylemez a hetedik-nyolcadik tétel után ellaposodik, akkor ott a Feel, a tizenkettedik nóta, egy pengés kis szösszenet. Ennél rosszabbat soha ne kelljen hallgatni, betonkemény az alap, és búg a basszus, mint egy szerelmetes szarvasbika. Az a helyzet, hogy amint az eddigiekből is kitűnik, ez az egész móka nem tartozik szigorúan a kőkemény metalos vonalba, inkább csak rockzene, mégis akkora ereje van, mellyel komolyan számolni kell.

Nem lehet elmenni mellette szó nélkül, sőt, az a legjobb, ha aki csak teheti, viszi magával. A strandra, a munkahelyre, a városi forgatagba, csak aztán vigyázzunk, nehogy a hevesen bólogató mozdulatok következtében bármilyen sérülésünk legyen! Mondtam már, hogy itt az év lemeze? Talán még felülírom ezt a kijelentést a 2021 hátralévő részében megszülető nagylemezek után, de hogy a legjobbak között van, az tuti!

10/10

img_8638-1623084193-828x552.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4016608556

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása