Mint tudjuk, a pandémia nemcsak a zenekarok életét keserítette meg, de ezzel együtt a koncertszervezőkét is. Tavaly emiatt teljes egészében elmaradt többek közt a Rockmaraton fesztivál is. Idén tavasszal aztán enyhítettek a járványügyi intézkedéseken és korlátok közt ugyan, de elindulhattak az élőbulik, melyek felüdülést nyújtottak nemcsak a zenekaroknak, de a koncertre éhes közönségnek is.
Mégis üröm az örömben, hogy a szokásos formájában és színvonalon mégsem volt kivitelezhető az idei Rockmaraton. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a nemzetközi színtéren mozgó rock- és metalzenekarok mozgása is korlátozott az országonként eltérő járványügyi intézkedések miatt, így ezeket a csapatokat nagyon körülményes a jelenlegi helyzetben szerződtetni. Másik ok pedig, hogy a védettséget igazoló okmány hiányában sokan távol maradtak a fesztiváltól azok közül, akik évről évre kijárnak a rendezvényre. A fesztivál szervezői viszont nem szerettek volna azokkal sem kiszúrni, akik rendelkeznek ezen okmánnyal és igényük van a fesztivál- és ezzel együtt a koncertfeelingre. Éppen ezért úgy döntöttek, hogy más néven és kizárólag hazai zenekarokkal megrendezik a Rockmaraton kistestvérét. Így született meg Dunaújváros ipari múltja/jelene előtt tisztelegve a Metal Factory fesztivál.
Előző írásunkban már kitértünk arra, hogy a fesztivál infrastruktúrájában nem sok változás történt, csupán egy színpaddal volt kevesebb. Így a rutinosabb maratonistákat a megszokott környezet fogadta. Amit jó ötletnek tartottam, az a két nagyobb színpad előtti küzdőtér lefedése volt. Így a szakadó eső ellenére is (mely egy napot kivéve szerencsére távol maradt a rendezvénytől) önfeledten lehetett élvezni a koncerteket.
A hétfői nyitónapról, sajnos szabadságolási és egyéb okok miatt lecsúsztunk, de már aznap is tíz feltörekvő avagy már ismertebb zenekar, mint a Janó Misi vezette Warchief vagy az Angertea szórakoztatta a jelenlévőket.
Papíron a hivatalos, keddi nyitónap ígérkezett a legerősebbnek Mindkét nagyobb színpadon nemzetközileg is elismert zenekarokat (úgymint Dalriada és Ektomorf) láthattunk, de ennek ellenére a látogatók száma még eléggé családiasnak volt mondható. Mint már a maratonnál is megszokhattuk, az egyes színpadok programja tematikusan volt idén is felépítve. A két fő színpad elnevezése is a város ipari jellegének megfelelően, Hideghengermű és Acélöntőmű, míg a sátorszínpad a Kokszolóblokk nevet kapta.
A hengermű színpadon a Dalriada mellett többek között a Tales Of Evening, a Leecher és az Exodikon elégítette ki a folkos műfaj kedvelőit. Az acélműben pedig a thrash metal zenekarok zúztak. A programot a soproni Innistrad nyitotta, majd őket egy igazi kuriózum, a kultikus miskolci Atomic követte. Utánuk az Archaic következett, a Blind Myselfből ismert Horváth Pistivel kiegészülve basszusgitár poszton és immár Jósa Tamás nélkül. Azaz mégsem, mert két dal erejéig mégis beugrott korábbi csapatához. Sajnos ezen a napon valami nem volt kerek ezen a színpadon a hangzást tekintve, ami sajnos rányomta a bélyegét az általam két legjobban várt produkcióra. A Remorse az utóbbi idők egyik legerősebb hazai thrash metal albumát produkálta a "Kohó" anyaggal, de így élőben a hangzásnak köszönhetően nem sok minden jött át ebből az erőből.
De ugyanez elmondható az Ektomorfról is. Egyszerűen nem volt alja a zenének, pedig a srácok mindent megtettek, de valahogy most még sem jött le a megszokott dinamika a színpadról. Mondanám, hogy bizonyára a hétköznap volt az oka, hogy nem jött a power, de szerdán és csütörtökön mérföldekkel jobban szólt ez a színpad is. A közéjük ékelődött Moby Dicken talán valamivel jobb volt a helyzet. Akkor még nem tulajdonítottunk jelentőséget annak, hogy Mentes Norbi helyett Smici fia, Schmield Balázs játszott, hiszen korábban is helyettesítette már Norbit, másnap viszont szomorúan olvastuk a hírt, hogy Norbi végleg távozott a zenekarból.
Dinamikában viszont nem volt hiány a Don Gatto koncertjén. Acélos Balázsék többször megkapták már a legjobb koncertbanda titulust, nem méltatlanul. Aki volt már a koncertjükön, az tudja miért, aki meg nem, az járjon utána! Balázs és Nyúl továbbra is többet tartózkodik a levegőben a koncert alatt, mint a deszkákon, Kákonyi és Weisz pedig hozza a szöges HC-alapokat. Mindemellett Balázs vicces és közvetlen összekötő szövegei hozzák közelebb a csapatot a rajongókhoz.
A kánikulai hőséget leginkább a Duna holtág hűs vizével lehetett enyhíteni, így rendre lekéstük a korán (17 órakor) kezdő zenekarokat. Ezért szerdán is legkorábban a Dying Wish koncertjére értünk oda, akik talán megérdemeltek volna egy későbbi kezdési időpontot is. Az utánuk következő Angerseed, Omen, Akela (akik helyet is cseréltek az utánuk következő Morning Starral, így ők is jól jártak a cserével) trió igen erőssé tette az aznapi programot.
A másik színpadon a Phrenia előadásába is sikerült belenézni, belehallgatni. Rájuk azért is kíváncsi voltam, mert tetszett a lemezük, mely a legújabb HammerWorld melléklete volt. Kiforrott, modern metal anyag. Itt tennék egy építő jellegű megjegyzést is és úgy általában a hozzájuk hasonló feltörekvő zenekaroknak is: kicsit adjanak a színpadi megjelenésre is, legyen rockzenekar kinézete a csapatnak. Higgyétek el, sokat számít! Tudom, hogy nyár van, hőség, de egy ilyen produkció értékét vagy az első benyomást nagyban le tudja húzni, ha a zenekar úgy áll ki a színpadra, mintha csak próbálni ugrottak volna le. A hazai modern metal két legintenzívebben előretörő csapatával, a New Friend Requesttel és a Down For Whateverrel folytatódott az este. Ez utóbbi látványban is próbál felnőni az élvonalhoz, a pirotechnika használatával. Leanderék pedig hozták a kötelezőt.
Csütörtökön a komorabb muzsikáké volt a főszerep a Hideghengermű színpadon. Sok évnyi kihagyás után újra színpadon láthattuk a Monasteryt, majd őket a Watch My Dying követte, akiket különösebben nem kell bemutatni az extrémebb zenék kedvelőinek. A Sear Bliss és a Christian Epidemic kettőse eddig rendre a sátor színpadra szorult, most az egyik főszínpadon onthatták ránk a black metalt. A következő években szívesen látnánk a maraton színpadán a Frostot is, akikre minden bizonnyal ugyanilyen kíváncsi lenne a black metal közösség.
Mindeközben az Acélöntőmű színpadon vidámabb volt a hangulat. Mióta a Paddy-ék meghonosították itthon az ír kocsmarockot, számtalan zenekar jelent meg ebben a műfajban. Közülük is az egyik legkiemelkedőbb a JollyJackers, akik rengeteget fejlődtek, mióta legutóbb láttam őket. Sokkal felszabadultabban, magabiztosabban lakják be a nagyobb színpadot. A fesztivál legfeelingesebb koncertjét kétség kívül a Paddy And The Rats adta. Szinte minden nagyobb zenekar koncertje annak a jegyében telt, hogy hosszú idő után végre színpadra állhattak, de Paddy-éknél jött át legjobban, hogy mennyire élvezték a közönséggel való találkozást. A hangulatot csak emelte, hogy ebben az örömzenélésben Bodor Máté is velük tartott. Talán éppen ettől visszatért a csapat régi rockos hangzása is.
Az estet pedig az Ørdøg zárta, akik bár komorabb muzsikát játszanak, annál jobb hangulatú koncertet adtak. Kicsit sajnálom, hogy immár három album után kiszorul/t a programjukból a Szájon át, de az még a Superbutt-éra hozománya és nyilván nem akarnak a múltra támaszkodni.
Az előbb már szóba került Jósa Tamás neve az Archaic kapcsán. Tamás új zenekara a Divided (mely párhuzamosan futott egy ideig az Archaic mellett) nyitotta számomra pénteken az Acélöntőmű színpad programját. Eddig őket is csak a kisebb sátorszínpadon láthattuk a maratonon, most nagyban is bemutathatták sci-fibe öltöztetett, popos elemektől sem visszariadó, a '80-as évek amerikai bandáit idéző muzsikájukat. Őket a Magor és a Burnout követte, akik mindketten jó pár kört futottak már a mainstream zenekarok vendégeként szerte az országban. A Junkiest most láttam először Riki Church nélkül. Hát mit mondjak...fura volt. A helyét átvevő Gravel Shores (aki korábban roadként és technikusként segítette a Junkiest) mindent megtett a helytállásért, de ez már így nem az a Junkies volt, melyet megszokhattunk. Nem úgy a Depresszió, akik remek formában voltak és egy jó hangulatú, piróval megtámogatott koncerttel ajándékozták meg a nagyérdeműt.
Az öntőműves programok között átsétáltunk a másik színpadhoz, ahol az Auróra is lejátszotta best-of programját, a maga nemes egyszerűségével, nagyszerűségével. Ez egyébként minden nagyobb bandáról elmondható. Néhány új dal kivételével igazi best-of fesztiválprogramokat vonultattak fel. Aztán mindezt megfejeltük egy kis Prosecturával. Imre Norbi nem igazán volt a helyzet magaslatán, végig hamiskásan énekelt, de mindezt feledtették a vidám/vicces punk rock dalok.
Szép lassan elérkezett a szombat, a fesztivál utolsó napja. A Wrong Side-dal indítottuk a napot, akik az Of The Wall utótagot elhagyva, magyar nyelvre váltva (úgy néz ki) végérvényesen hátrahagyták az angol nyelvű dalokat. Sok zenekarnál bejött nálam, hogy angolról magyarra váltottak, de náluk valahogyan jobban tetszettek az angol nyelvű dalok. Nem is a szövegekkel van a baj, hanem kevésbé ütnek a nóták. Sorry srácok....ez van. Mivel a Stress zenekar lemondani kényszerült a koncertjét, így az ő helyükre átkerült a Cadaveres, akik a tőlük megszokott energiával zúzták le a programjukat.
A csere folytán az ő helyükre a Salvus került, akikre szintén kíváncsi voltam, de így sajnos mindkét programnak csak egy részét sikerült megnéznem. Régen láttam már a Rómeó Vérziket is. Mióta Kálmán Ákost bevették a csapatba, azóta biztosan nem. Kicsit sajnáltam, mikor átszerződött a Phoenix Rt.-ből, de nyilván a Rómeó Vérzik nagyobb név, és azóta Puss Tomiék is találtak egy remek gitárost. Visszatérve Ákosra, vele jó húzást csináltak Koppányék. Vastagabban szólnak élőben a dalok és a színpadképhez is sokat hozzátesz.
A Roadot sem kell senkinek bemutatni itthon. Nemcsak, hogy az egyik legnépszerűbb hazai zenekar, de koncertjeik a leglátványosabbnak mondhatók, amiről itt is tanúbizonyságot tettek.
Az est végén még belenéztünk a Lazarvs műsorába is, aztán indultunk haza, mert hát mindenütt jó, de legjobb otthon. Aludni.
Köszönjük a szervezőknek, hogy annyi éve és különösen a mostani nehéz időkben is azon fáradoznak, hogy felejthetetlen élményekkel gazdagodjunk évről-évre. Ez idén is sikerült. Örök hála!
Képgalériáinkat itt nézhetitek meg:
