A dán progresszív metal csapat, a Vola az egyik legmegtévesztőbb banda, mellyel valaha találkoztam. A Mascot Records május 21-én jelentette meg harmadik soralbumukat "Witness" címmel és mivel korábban nem ismertem őket, az első egy-két klipes dal után igen hamar be is soroltam a brigádot a tucatnyi modern, djentesen riffelő, majd megadallamosan refrénező post-hardcore zenekar közé. Természetesen hatalmasat tévedtem.

Bár a fenti két jellemző adott, de emögött olyan tudatos dalszerzői minőség, dallamérzékenység és zeneiség áll, hogy jobban nem is lőhettem volna mellé. A kemény, szikár, djentes riffelés, a lehangolt gitárok, a poliritmikus, tördelt ütemek persze ismerősek lehetnek már a modern progresszív szcénán belül, de ehhez olyan atmoszférát, elvarázsolt melódiákat passzintanak a skandinávok, hogy azok köszönőviszonyban sincsenek az angolszász együttesek egyensablon dalaival.

Bevallom, igen kevés hasonszőrű csapat került hozzám közel az elmúlt években. Rendkívül klisésnek és egyformának érzem ezeknek a produkcióknak a döntő többségét, illetve meggyőződésem, hogy a metal és a popzene vegyítése tévút. Értem és megértem, hogy a gitáralapú rockzene az elmúlt másfél évtizedben radikálisan visszaszorult mindenhonnan, egész egyszerűen már nem része a korszellemnek és egyre inkább generációs gettóba szorul. 

Helyét átvette a elektronikára épülő rágógumi pop, illetve a lassan totális egyeduralomra törő rap, főleg a tizen-huszonévesek lejátszási listáiban, de a rockzene pontosan ennek antitéziseként jött létre anno, ezért még utóvédharcként sem tudom nagyon elfogadni ezeknek az eszközöknek a metalba történő beemelését.

Azonban a hagyományőrző szakkörként, illetve kvázi-tribute színtérként működő keményvonalas metalbandák útja is zsákutca, melyek egész egyszerűen szemellenzővel ellátva tudomást sem vesznek a zenei változásokról és tudatosan berendezik a maguk kis játszóterét egy rég letűnt kor relikviáival. Ilyenkor mindig Philip K. Dick zseniális amerikai sci-fi író Várjuk a tavalyi évet című regénye jut óhatatlanul eszembe, melyben Virgil Ackerman, egy idős, százharminc éves multimilliárdos vállalatvezér a Marson berendezi a Wash-35 nevű legénykuckóját, mely tulajdonképpen egy komplett kis városutánzat. Itt Ackerman a gyermekéveinek 1935-ös Washington DC városát hozza újra létre: külön beszerzője van minden olyan tárgyra, bútorra, autóra, hangszalagra, tévéműsorra, melyek kölyökkorának részét képezték.

Ezek a retro-kópia zenekarok is hasonló módon működnek: kinézetük, stúdiófelszerelésük, hangszereik, illetve egész esztétikájuk egy már elmúlt korszak újraélését szolgálja, ami természetesen sosem fog működni. Szóval nehéz ügy ez, vannak fenntartásaim, melyeket nagyon szívesen szorítok háttérbe, ha olyan bandával találkozom, mint a Vola.

A dánok a modern elektronikát alapvető eszközként használják: szinte néha hangsúlyosabban, mint a gitárokat. Nem a progresszív rockban megszokott billentyűsökről vagy analóg szintetizátorokról beszélünk, hanem a kortárs pop kifejezetten idegesítő prüttyögéseiről, vokódereiről és túltolt effektjeiről. De valamiért ez itt működik. Ennek oka pedig kizárólagosan azok a fantasztikus, utaztatós, lebegtetős, csodaszép dallamok, melyeket a csapat mindenféle erőlködés és görcs nélkül, gyakorlatilag csuklóból kiráz.  

A nyitó Straight Lines már zanzásítva mutatja be, hogy mi vár ránk ebben a szűk háromnegyed órában. Súlyos, djentes riffelés, brutálisan tömör hangzás, progresszív megoldások, tördelt, a rádióbarát megoldásoktól igencsak messze elhelyezkedő ütemek és nagybetűs dalok. 

A Freak egy atmoszferikus kvázi-ballada, tulajdonképpen az egyetlen lassabb, ábrándozósabb tétel a korongon, a többi mind hozza ezt a popos-progos modern döngölést. Asger Mygind énekes-gitáros-dalszerző hangja telitalálat: tiszta vokálja leginkább a magasabb regiszterekben futja ki magát, tényleg érdemes külön figyelni rá (persze a keményvonalas metalrajongók inkább messze kerüljék el, de azért egy próbát mindenképpen megér a dolog számukra is).

Egyetlen dal hallatán szaladt csak fel a szemöldököm, ez pedig a These Black Claws. Az hagyján, hogy akkora Korn-tiszteletadás az egész (hogy finoman fogalmazzunk), hogy régen hallottam ilyet, de van benne egy teljesen felesleges rapbetét (Shahmen vendégszereplésével), mely kifejezetten irritáló ebben a cizellált, végtelenül finom zenei környezetben. Fogalmam sincs, mi indokolta ezt a dolgot, mert az egész totálisan kilóg az egész anyagról. Talán a dánok ennyivel áldoztak a tömegízlés oltárán, nem tudom. Pedig a refrén itt is bitang jól el van találva, csak a körítés, ugye ...

Ettől eltekintve a "Witness" rendkívül igényes, színvonalas és izgalmas album, egyaránt ajánlható a modern progresszív djentszíntér, illetve a poposabb metal rajongóinak, de a magamfajta régisulis progresszív rock/metal rajongóknak is sok örömet fog szerezni, ez egészen biztos. 

8,5/10 

Fotó: Nikolai Linares