A 2015-ös "The Book Of Souls" után a brit heavy metal legenda, az Iron Maiden új lemezzel jelentkezik "Senjutsu" címmel: elődjéhez hasonlóan ez is dupla album nyolcvankét perces játékidővel, tíz combos tétellel telepakolva. A korong már 2019-ben felvételre került, a vírusjárvány miatt csúszott és tulajdonképpen az előző anyag ikertestvére minden szempontból: itt is a Guillaume Tell stúdióban, szinte a felvételek közben írták meg a dalokat Kevin Shirley produceri iránymutatásával. Az elsőként kihozott The Writing On The Wall sokakat meglepett rockosabb, lazább hangulatával, volt, akinek nem is jött be igazán. Nos, van egy rossz hírem: ez magasan az egész lemez legjobb tétele.
Ma már, utólag visszanézve nyugodtan nemmel válaszolhatunk arra a kérdésre, melyet még a "The Book Of Souls" kritikájában tettünk fel anno (lásd ITT), miszerint érdemes-e ugyanazon zenekari életpálya részeként értékelni az 1992 előtti és az 1999 utáni korszak teljesítményét (a két Blaze Blayley-anyagtól csendben és diszkréten tekintsünk el).
Most, a kvázi-újjáalakulást követő hatodik albumnál kijelenthetjük, hogy tulajdonképpen semmi köze a két éra dalainak egymáshoz. Azonban amíg az 1999-es, visszatérő "Brave New World" után majd' minden korongjuk nyomokban még tartalmazott valamit a '80-as évek atmoszférájából egy-két rövidebb, kihegyezettebb tétel formájában, a 2021-es Iron Maiden már egy egészen más állatfaj.
Tulajdonképpen csak ismételni tudjuk mindazon észrevételeinket, melyeket már a "The Book Of Souls" kapcsán is leírtunk: nyolc-tízperces dalszörnyek sorakoznak a lemezen, melyekben sajnos az énekdallamok, a fogósság, a változatosság szinte teljes mértékben hiányzik. Ráadásul most nyoma sincs olyan rövidebb, tempósabb, memorizálható, akár slágeresebb nótáknak, mint amilyen például a Speed Of Light vagy éppen a Death Or Glory volt az előző anyagukról. A dallamvezetés ma már kizárólagosan a gitárok feladata lett és tulajdonképpen Bruce Dickinson végignarrálja a szerzeményeket, mert elkülönülő, melodikus refrénekről nemigen beszélhetünk.
Ráadásul a háromnegyedes, menüettszerű triolázás mániája végképp elhatalmasodott a csapat dalszerzői teljesítményén: pontosan ugyanolyan ütemben, tempóban, azt a három-négy hangot alig variálva kapjuk a riffeket végestelen-végig, melyre aztán a rövidke vokáltémák után öt-hatperces szólók és instrumentális menetelések érkeznek.
A Lost In A Lost World például remekül indul a kifejezetten érdekes kórussal, hogy aztán a második perctől megérkezzen a szokásos gyaloggalopp. Ráadásul minden dalban komplett témák, dallamfordulatok köszönnek vissza az elmúlt két évtized öt albumáról és ember legyen a talpán, aki ezt szépen, tételesen visszakeresgéli (engem már nem vitt rá a lélek).
Iszonyatosan hosszan, repetitív módon megy minden nótában a riffelgetés, a gitártémázgatás, majd a kötelező váltott szólózás. Apropó, szólók: ezek mentik meg a szerzemények jó részét, csak az a gond, hogy olyan rettenetesen elnyújtva érkeznek ezek, hogy egy idő után belefárad az ember. Mintha a számok csak apropóul szolgálnának arra, hogy Gers, Murray vagy Smith keze elsüljön.
A problémám az, hogy ezek szinte nem is különálló dalok már: ha belegondolok abba, hogy a '80-as években micsoda elképesztő, azonnal a fülünkbe ragadó, önálló karakterrel rendelkező klasszikusok születtek a britek boszorkánykonyhájában, legszívesebben sírni szeretnék.
Bevallom, én az Iron Maiden aranykorszakában is mindig a Smith-Dickinson szerzőpáros által írt darabokat vettem meg kilóra már az első hangjegyek hallatán. Most azonban hiába van három ilyen nóta is a lemezen, egyedül a fentebb már említett The Writing On The Wall rendelkezik valamiféle fogóssággal. Érdekes módon a Gers-Harris nóták is frissebben hatnak ezeknél, a The Time Machine például kifejezetten jól indul az érdekes vokáltémákkal, de ez is annyira túl van húzva, hogy hamar érdektelenné válik és belesimul ez is a monoton sémába. A Stratego pedig azért odatesz rendesen, ráadásul ki is van feszítve öt percre.
Aztán persze itt vannak Harris mester egyenként tíz-tizenkét perces eposzai, melyekben azonban annyi izgalom sincs, mint ahány tálib sci-fi író vagy szexuálpszichológus Afganisztánban. És a triolák csak jönnek és jönnek, feltartóztathatatlan sorokban és mennyiségben ...
Nem tudom: ahhoz képest, hogy a promóciós interjúkban a csapat arról beszélt, hogy mennyire változatos és sok tekintetben meglepő lesz az új album, én pontosan az ellenkezőjét érzem. Kínosan ötlettelennek és fantáziátlannak tűnik a "Senjutsu": ehhez képest a "The Book Of Souls" sokkal bátrabb és merészebb, ráadásul változatosabb is volt.
Rettenetesen megfáradtnak látom az Iron Maiden produkcióját. Pedig a kor és a pályahossz nem jár feltétlenül kiégéssel: az AC/DC például elmúlt húsz-huszonöt évének legjobb lemezével állt elő tavaly, de a britek esetében sajnos ereszkedő dalszerzői ívet tapasztalhatunk. Robotpilóta üzemmód, monoton riffismétlődés, tilitolizás, iszonyatosan túlhúzott, a tartalom által egyáltalán nem igazolt játékidő: ez bizony óriási csalódás, még az utóbbi másfél évtizedben alaposan lejjebb szállított elvárásaimhoz képest is.
6,5/10