A metalzene térképén kétség kívül vannak országok, melyek előkelő helyet foglalnak el az egy főre jutó zenekarok száma vagy épp az adott csapat színtéren elfoglalt dominanciája kapcsán. Az USA számottevő mennyiségű zenekart produkált mindkét fronton, de Európa is jól szerepel. Németország, Anglia vagy az északi országok, mint Svédország és Norvégia mind letettek kiváló kiadványokat arra a bizonyos asztalra. Néha egyéb országok is labdába tudnak rúgni, mint ahogy Ausztrália is tette az AC/DC-vel. Persze ezeknek a dolgoknak is megvan a mainstream és az underground oldala és ezen a térképen most máshova kalandozunk, egészen Litvániába.

Mindig szerettem abban elmélyülni, hogy különböző nemzetiségű zenekarok hogyan nyúlnak a metalhoz. A műfaj történetében konkrét jellegzetességek alakultak ki nációfronton, mint a NWOBHM (brit heavy metal új hulláma) vagy a göteborgi stílus (skandináv melodikus death metal). Külön érdekesség, hogy miféle tradicionális sajátossággal, esztétikummal, vagy akár anyanyelvi megszólalással ruházzák fel magukat, mint a maori témakörben tevékenykedő Alien Weaponry, a mongol The Hu vagy a brazil Sepultura és örök klasszikusa, a "Roots".

Na de térjünk vissza Litvániába, a fővárosba, Vilniusba, ahol 2016-ban megalakult az Erdve. A csapatot Vaidotas Darulis (gitár, ének), Valdas Voveraitis (dobok), Kristijonas Nenartavičius (gitár) és Karolis Urbanavičius (basszusgitár, zongora) alkotják, akik már korábban is aktívak voltak a helyi színtéren és felléptek különböző formációkban, mint például a Nyksta, a Sraigés Efektas és a Spirale.

A zenekarnak egyértelmű az esztétikai víziója, hogy egyedi hangzást hozzon létre, mely kísérletezik a hardcore, a sludge és a black metal elemeivel, ugyanakkor nem köti magát semmilyen íratlan szabályhoz, amely ezeket a műfajokat övezi. A szövegek is az anyanyelvükön íródnak.

Az Erdve alapgondolatait olyan fogalmak mélyreható átgondolásával ültetik át dalszövegekbe, képi világba és hangzásba, mint a családon belüli erőszak, az emberiség elleni bűncselekmények és a szélsőségesség. Debütáló albumuk, a "Vaitojimas", amely 2018-ban jelent meg a Season of Mist kiadónál, pontosan ezt nyújtotta. Lényegében már a debütlemezen feltűnik, hogy roppant célratörő és kreatív csapattal van dolgunk, akik pontosan tudják, mit akarnak a zenéjükkel életre kelteni.

Eljött hát a folytatás, a következő lemez. A "Savigaila", mely lefordítva önsajnálatot jelent, olyan témák körül forog, mint a zsibbadtság leküzdése, a nyugtalanító valóság, sajnálat, irigység, önbecsülés, szeretet, törődés és összetartozás. A teljesen érthetőtől a legértelmetlenebb értelemig.

A "Savigaila" tizenegy tételt tartalmaz és nem éri el a negyvenöt percet, ami pont elég, mert a srácok muzsikája igazán tömör, tömény és nehezen befogadható. A lemeznek van húzása és viszi magát előre, minden dalban van valami plusz, melytől hallgattatja magát.

Már a nyitó Lavondémés úthengerként zúdul felénk és úgy gázol el, hogy szinte esélyünk sincs a védekezésre. Kíméletlen, nyers és a földbe döngöl. Markáns riffek és mázsás súlyok és már az elején kezd kirajzolódni az a sajátos atmoszféra. A Smala még tovább feszíti a húrt, amit a keretek adhatnak és bátran nyúl az eszköztárhoz, komor és erőszakos. Az album nagyja ezen a vonalon halad a Betonas, Bendrysté, Sugretinimas, Savigaila, Takoskyra, mind gyilkos nóta, melyekből a címadó még inkább kitesz magáért.

A súlyosság szubjektív fogalom. Mindenkinél mást jelenthet: mélyre hangolt gitárok, gyors zúzós riffek, mély énekhang vagy akár szövegi tartalom. A korong mindezt megadja, de mindemellett ott van a sötét, nehéz, mocskos, fojtogató atmoszféra, mely az igazi esszenciája az egész összképnek.

A korong négy dala instrumentális szerzemény és ezek igazi kapaszkodókat tudnak nyújtani a lemez elmélyülése közben. Ezekben az atmoszferikus súlyosság kap nagyobb szerepet és sokkal rétegzettebbé, árnyékoltabbá válik. A kísérletezősebb vonal itt jobban megmutatja magát, az egész zenei világ kitágul, előjönnek az anyag mélységei.

A Votis és a Pleura zeneileg közelebb állnak egymáshoz, vontatott, nehéz darabok, de mégis rendkívül lüktetőek. A Pragulos a korong legdallamosabb tétele. Egy szál gitárból építkezik, mielőtt a teljes zenekar belépne és érdekesség, hogy Darulis dallamos, tiszta éneket is ad a dalhoz (de konkrét szöveget nem énekel ki).

Mondhatni, az egyedüli fellélegzésre és pihenésre a zárás előtt van egy kis időnk a rövidke Skilimas képében. Végig egy magányos zongora dallamai csendülnek fel, igazán szép és kellemes és kissé ridegen is hat egy efféle környezetben. Még mielőtt azt hihetnénk, hogy ez a megérdemelt vég egy ilyen mészárlás után, még beugrik elköszönni a Takoskyra, amely hozza a megszokott színvonalat.

Nem könnyű valami maradandót alkotni egy ilyen szűk keretekbe szabott rétegstílusban, ahol igazán erős a mezőny, mert nem csak konkurens bandák adódnak szép számmal, de igazán jó anyagokkal rukkolnak elő ők is. Az Erdve így is kiemelkedik a mezőnyből és egy rendkívül bivalyerős monstrumot pakolt le az asztalra.

A korong hatalmasat ütött nálam, számtalan hallgatás után is nehéz hibát találni benne. Ötletes, kreatív és minden tekintetében súlyos muzsika. Az Erdve kétség kívül felpakolta magát arra a bizonyos térképre. Valahogy így kell ezt csinálni.

A lemez mindenese a frontember Darulis, hiszen ő felel mindenért. Nemcsak a lemez producere volt, de hangmérnöke is, valamint a keverési és maszterelési feladatokat is ő végezte. A végeredmény magáért beszél, brutális a hangzás. A borító, mely szintén remek, szintén Darulis munkája. A "Savigalia" éppúgy, mint az elődje, a Season Of Mist gondozásában jelent meg július 23-án.

10/10