A finn Solacide neve elsőre teljesen ismeretlennek hatott, aztán ahogy jobban utánahallgattam a kvartett munkásságának, kiderült, hogy korábban már volt némi közöm hozzájuk. Egész pontosan a 2009-es "Baptized In Disgust" EP-hez. Aránylag ködös emlékek jöttek fel a csapattal kapcsolatban, de arra határozottam emlékszem, hogy az említett EP-ről a God On Fire című dal kimondottan tetszett.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azóta semmilyen formában nem közelítettem a Solacide-hoz. Ebből kifolyólag halvány lila segédfogalmam sem volt, hogy mit várhatok tőlük, azonkívül, hogy progresszív black metalt. Ennek örömére nagyjából nulla elvárással, kvázi avatatlan füllel, újdonságokra éhesen ültem neki a lemeznek. Nos, egy gourmet ételt kaptam. Szép volt, jó volt, de jól nem laktam vele.
Ha nagyon általánosan kéne megítélnem az albumot, akkor azt tudnám mondani, hogy úgy közel negyven perc aránylag változatos feketefém van a korongon. A progresszív mivolta a zenének ugyan jelen van, de aki a fordított keresztes, mizantróp Dream Theatert várja, azt ronda csalódás fogja érni. Igazából inkább nevezném epikusnak a "Fall From Eternity"-t, mintsem prognak. Az atmoszférájában valamelyest doomos és dallamos elemek is jelen vannak.
Az egész inkább hasonlítható egy utazáshoz, ami már csak azért is egyedi, mert ezt pont nem egy black metal lemeztől vártam. Az olyan dalok, mint a címadó vagy az Oblivion egyértelműen ennek az epikusabb élnek a szolgálatában állnak. De ide sorolható még a záró, több mint tízperces Away From Light is. A dalok nagy többsége ügyesen ingázik a főleg norvég ízeket tartalmazó alap black metal és a már-már post-metalos zenei világ között.
Amire érdemes felkészülni, hogy a dalok hosszúak. Általánosan hat perc körüliek, ami nem tűnhet soknak, főleg úgy, hogy összesen hét tételből áll a komplett album, de itt üt ki az első komolyabb gond. Maguk a nóták, bár alapból nem rosszak, de fele ilyen játékidővel sokkal jobban érvényesülnének. Legjobb példa erre a Forsaken By Gods, mely erősen nyit, de monotonul és laposan zár, nincsen benne közel hétpercnyi töltet.
Azért a korrektség kedvévért: van egy nagyon rövidke, összesen ötvenhat másodperces átkötés is Spirit Hibernation címmel, közvetlenül a majdnem tizenegy perces záró etap előtt. Még két dalt kéne kitárgyalni, ebből az egyiken hamar túl leszünk, mert a lemez legsemmilyenebb tétele. Ez pedig a Far Beyond Reality. Tizenkettő egy tucat black metal kaszabolás. A másik nóta már egy fokkal érdekesebb, mert az meg a legjobb szám a korongon. A The Coldest Night egy tipikusan finn felfogásban íródott, valahogy nyomasztó, de mégis dühödt dal, melyből sokkal több kellett volna.
Szívesen zengenék ódákat a zenészek teljesítményéről, viszont az a helyzet, hogy bár tényleg ügyesek, főleg a dobok mögött Matti Jauhola, de igazából semmi olyat nem tudok kiemelni, amivel idáig ne találkoztam volna. Kimmo Korhonen hangja például akármelyik black énekes is lehetne, a gitározása szintén. Sami Tikkanen basszusgitárja konkrétan nem hallható. Eero Wuokko gitárja megint csak egy szimpla oké. Tudom, hogy ez a véleményezés felületesnek tűnhet, de konkrétan tényleg nem tudok semmi extrát kiemelni.
A cikk elején egy gourmet ételhez hasonlítottam a "Fall From Eternity"-t. Ezt zárásnak hagy fejtsem ki. Maga a hangzás elképesztően profi és vaskos. Bármin hallgattam, az anyag robbant. A vizuális design is tetszetős, látszik, hogy valamit zsigerien komorat akartak megidézni vele.
Az összetevők is működnek, kimondottan rossz dal nincs a lemezen, de a tartalmi oldal egyszerűen kevés. Ez nem az az album, mely után az egyszeri hallgató egy teljes jellemfejlődésen esik át, mire a végére ér. A legtöbbek mellett szó nélkül fog elmenni ez az anyag. Szép, igényes, vonzó, de kevés, és a vicc, hogy néha még így is túl soknak tűnik.
6/10
