Mindig bírtam, amikor egy adott zenekar tagjai külön szólóprodukciókat vagy projekteket működtetnek az anyacsapat pályája mellett: ennek egyik legjobb példája a zseniális brit progresszív rock együttes, a Genesis, melynek minden (!) tagja komoly karriert futott be vagy vált világsztárrá oldalági munkássága révén (Peter Gabriel, Phil Collins, Mike & The Mechanics, illetve Steve Hackett és Tony Banks remek korongjai).
A svéd (egykori death metal, mostanában inkább csak) rockzenekar, az Opeth basszusgitárosa, Martin Mendez, aki 1997 óta nyüvi a húrokat Mikael Åkerfeldt oldalán, 2019-ben döntött úgy, hogy főállása mellett egy kis fusizásra is talál időt: Eloi Boucherie énekessel megalapította a White Stones elnevezésű avantgárd death metal formációt. Mendez uruguayiként él Spanyolországban és a Nuclear Blast kiadó büszkén jelentette be, hogy ők az első spanyol zenekar, mellyel szerződést kötöttek.
Igazából ők ketten jelentik a projekt kreatív magját és mindig éppen aktuális anyagukhoz keresnek megfelelő zenészeket. Most Joan Carles Marí Tur dobos, illetve Joao Sasseti szóló- és Albert Martí ritmusgitáros csatlakozott hozzájuk. Ezzel a felállással készült el az augusztus 27-én megjelent második soralbumuk, a "Dancing Into Oblivion" (tavaly márciusi debütálásukról sajnos lemaradtam ebben az őrületes kiadványdömpingben, Chris kollégánk kritikája ITT olvasható).
Az anyag meglehetősen rövid, mindösszesen harminchat perces és nyolc tétel szerepel rajta. Azonban ha a nyitó La Menace zajintróját, illetve a két rövid instrumentális átkötést (Woven Dream és a záró Acacia) nem számoljuk, akkor csak öt teljes szerzeményt kapunk alig félórában. Ez nem sok, sőt, inkább soványnak nevezném a produkciót, de szerencsére csak mennyiségi szempontból.
Ha a White Stones zenei összetevőit kellene megneveznem, akkor először is a '80-as évek végi Morbid Angel-féle kitekert, disszonáns death metalt, a dzsesszt, illetve basszusgitároshoz illően a ritmusok mindenekfelettiségét jelölném meg elsősorban. Ehhez illeszkedik Joao Sasseti dallamos és néha egészen elvarázsolt szólómunkája és meg is kaptuk a spanyolok valóban egyedi megszólalását.
A ritmusokra kihegyezett riffek szerepét nem lehet túlhangsúlyozni: néha a szinte groove-osság, máskor a dzsesszre jellemző játékosság fénylik fel, ami meglehetősen szokatlan a death metal színtéren és ez hozza egyértelműen a legérdekesebb aspektusát a "Dancing Into Oblivion" atmoszférájának. A keleties dallamok is sokszor visszaköszönnek (lásd a Chain Of Command nyitását), újabb színt hozva a White Stones palettájára.
A Chain Of Command alapriffje megmutatja, mire számíthatunk: a dobok és a basszusgitár a halálfém szcénától nem várt összetettséggel, külön kis mellékzenekarként funkcionál a dalban. Ahogy hallgattam a lemezt, még egy különös dologra figyeltem fel: rendkívül takarékos, spórolós a hangzás, azaz itt nincs nyolcvan sáv egymásra pakolva, megeffektezve. Maguk a gitárok is úgy szólnak, mintha semmiféle torzítás nem lenne rajtuk: szinte az AC/DC legendás ritmusgitárosának, Malcolm Youngnak a gitáresztétikájára hajaz a dolog.
Az album koronaékszere a kilencperces fúziós dzsessz - progresszív metal tour de force, az Iron Titans: ritkán hallottam mostanában olyan innovatív muzsikát, mint ez a szám. A spanyoloknak nincs szüksége arra, hogy bármilyen szokatlan hangszert (szaxofon, xilofon vagy éppen kelet-timori nyenyere), illetve kiegészítő elemeket (szimfonikus kíséret, kórusok, szöveges narráció, tengermorajlás-szélsusogás) használjanak.
Az öttagú felállásnak elég ehhez a dalszerzői fifika: a dzsesszes, ambient kezdést követően berobban a súlyos, Eloi Boucherie énekes hörgésével megspékelt death metal, hogy aztán a nóta második felében egy olyan őrült (érzésem szerint jórészt improvizált) prog-rock őrület tegye fel erre az egészre a koronát, hogy öröm legyen hallgatni.
Őszintén szólva a White Stones számomra sokkal izgalmas és érdekesebb zenét tol, mint az anyabanda Opeth: ha Martin Mendezben ilyen muzsika szunnyad, akkor mindenképpen érdemes lenne nagyobb energiákat fektetnie ebbe a projektbe. Értelemszerűen sosem lesz ez a főállása, hiszen a svéd zenekarral ez a produkció sem népszerűségben, sem pedig anyagilag nem veheti fel a versenyt semmilyen szempontból, de ez valami kegyetlen jó zene. Aki érdekességre, szokatlanra, különlegességre vadászik és elege van már a fősodorbeli metal/rock sablonosságából, annak a "Dancing Into Oblivion" tökéletes választás lesz. De azért legközelebb egy kicsit tartalmasabb, hosszabb legyen a lemez, ha kérhetem.
9/10
