Az ukrán modern-progresszív metalcore csapat, a Jinjer 2019-es "Macro" című harmadik albumának recenziójában azt írtam (lásd ITT), hogy az anyag jó másfél évnyi turnézáshoz biztosít majd muníciót. Well, mondja az angol ... A zenekar tavaly próbálta menteni a menthetőt egy koncertalbum kiadásával, majd kihasználva az üresen maradt naptárjukat, 2021 márciusában nekiálltak a végül augusztus 27-én a Napalm Records gondozásában megjelent "Wallflowers" című negyedik korongjuk felvételeinek.
Aligha kell bárkinek most, 2021 őszén bemutatnom az együttest: érdemes figyelni az ukránok klipjeinek nézettségét, Spotify-eléréseit és akkor képet kapunk népszerűségükről. Az elmúlt pár évben gyakorlatilag letarolták Európát, de már Amerikát és a Távol-Keletet kóstolgatják, illetve kóstolgatnák, ha erre koncertügyileg lehetőségük volna. Sokáig szkeptikus voltam velük szemben, 2016-os albumuk számomra tipikus zsánerlemeznek tűnt (a recenzió ITT olvasható), olyan popmetalos nyafogásokkal és elemekkel, melyektől mindig is kirázott a hideg.
Azonban a 2019-es "Macro" hallatán már nem tudtam érdemben felhozni semmi negatívumot, kivéve egy-két pillanatot /Judgement (& Punishment)/, illetve a változatosság egy hajszálnyi hiányát, mert a Jinjer kigyomlálta zenéjéből a modorosságokat és egy kifejezetten súlyos, szikár metalanyaggal állt elő.
Nos, a csapat az új lemezzel hézag nélkül folytatja a "Macro" által megkezdett utat: az első öt dal gyakorlatilag egy szünet és megpihenés nélküli eszement zúzás, ráadásul fifikás, okos zenei ötletekkel és iszonyatos brutalitással. Mintha az előző korong agresszióját a négyzetre emelték volna: minden nagyobb, gyorsabb, súlyosabb és ami számomra fontosabb, egész egyszerűen jobb.
Van itt deathcore és klasszikus, kitekert death metal elszállás (Call Me A Symbol), szinte már-már blackened deathcore durvulat (Colossus), balladisztikusan induló, majd iszonyatosan belassult beatdown-szerű mélyrehangolt alapozás (Vortex), majd következik a lemez számomra két meglepőbb (és talán legjobb) tétele. A Disclosure! grunge-os, Alice In Chains-jellegű dallamai hardcore punk gyorsulással érnek fel a sztratoszférába, ezt folytatja aztán a Copycat, egészen érdekes énekritmizálással és vokális megoldásokkal: nincs mese, ez állat.
A korong második fele némileg visszaveszi a tempót és a Jinjer visszaáll a korábban ismert tiszta dallamos ének - üvöltözés - kitekert, dzsesszes-djentes instrumentális alapok szentháromságához. Jók ezek a dalok is, de itt már nehezebben tudtam különválasztani az egyes nótákat, némileg összefolytak, mert ezek nem igazán nyújtottak kapaszkodót.
Kiemelkedik innen még a címadó Wallflower: a laza, dzsesszes, ambientes kezdés és a szép dallamok mellé Tatjána Smaljuk mindenféle manírtól mentes éneklése egészen varázslatos, hogy aztán megérkezzen a menetrendszerű agresszió is a végére. Az énekesnő egyébként az interjúiban is hangsúlyozta, hogy az új albumban nem sok vidámság vagy játékosság lesz és ez bizony minden tekintetben be is igazolódott.
A 2016-os "King Of Everything" poposabb megoldásai, könnyedebb hangvételű dolgai teljes mértékben hiányoznak: az atmoszféra kifejezetten sötét és sok helyen nyomasztó. Emellett változatlanul megvan a hangszeresek kimagasló összjátéka, no meg Tatjána Smaljuk kiemelkedő vokális produkciója.
A lemez átkozottul erős első fele miatt nekem jobban bejött most a "Wallflowers", mint elődje, a "Macro": mivel pontosan azok a dolgok tűntek el a Jinjer zenéjéből, melyeket négy-öt évvel ezelőtt nem igazán kedveltem, számomra az elmúlt időszak újabb iránya kifejezetten pozitív.
A rajongók minden bizonnyal két kanállal fogják megkajálni a "Wallflowers" dalait: augusztusban indult az Európa-turnéjuk, de érdemes megnézni a koncertnaptárukat, mert októbertől végétől egészen december elejéig gyakorlatilag naponta tolják a bulikat Észak-Amerikában, szóval a világ meghódítása igencsak folyamatban van, legalábbis addig, amíg a vírushelyzet engedi. Ez pedig egy bitang anyag.
9/10
