2010-ben hozta létre gót/doom metal bandáját Sal Abruscato, a Type O Negative alapító, majd a Life Of Agony sokáig ott játszó dobosa A Pale Horse Named Death néven és szeptember 24-én "Infernum In Terra" címmel immár a negyedik sorlemezük érkezik az SPV/Long Branch Records gondozásában. Mivel ezidáig nem ismertem őket, már csak az illusztris múlt okán is kíváncsian álltam neki az anyagnak és a legkevésbé sem kellett csalódnom.
Először a csodálatosan szép borító ragadta meg a figyelmemet: Kelvin Doran ír művész munkája az alkotás és gyönyörűen összefoglalja az egész album tematikáját. A halál, a pokol észrevétlen, rejtett megérkezése és lassú hatalomátvétele a Földön, az emberi közösségekben, ami aztán mindenre kihatással van, kivétel nélkül. Az ötvenöt perces, intróval és átkötésekkel együtt tizenegy tételes korong minden hangja, riffje, dallamfordulata pontosan ezt az atmoszférát erősíti, mégpedig tökéletesen.
2018-ig maga Abruscato volt a csapat dobosa amellett, hogy énekelt és gitározott, azonban most már csak ez utóbbi kettőre koncentrál. Alapító társa Eddie Heedles gitáros, aki gyaníthatóan a bitangul eltalált szólókért is felel, míg Joe Taylor gitáros, Oddie McLaughlin basszusgitáros és Chris Hamilton dobos az utóbbi két-három évben csatlakozott hozzájuk.
Nos, sokadik hallgatás után a leginkább az tetszik az "Infernum In Terra" albumban, hogy rockosan laza. Visszatükröződik ez Abruscato nyugodt, történetmesélős, végig tiszta énekében, a kifejezetten a klasszikus rockban gyökerező ízes szólókban (senki se várjon itt fel-leskálázásokat, arpeggiókat és hasonlóan virtuóz tekerési technikákat), illetve a dallamokra kihegyezett dalokban.
A csapatot inkább érzem stoner/doomnak, semmint gótikus rocknak/metalnak, noha ez utóbbinak is megvannak itt az elemei, de mivel az A Pale Horse Named Death legfeljebb középtempós dalokkal dolgozik, ezért a tempósabb, post-punk / gótikus rock kevésbé észrevehető.
A Type O Negative sötét, doomos hangulata uralkodik a lemezen, habár Peter Steele humora itt teljesen hiányzik, illetve Abruscato jobban alapoz a Black Sabbath örökségére, de azért azok a jellegzetes Type O-dallamok itt vannak azért: lásd például a Two Headed Snake (Propofol Dreams) énektémáit, ennél egyértelmű a párhuzam.
Tulajdonképpen minden nóta telitalálat: még a zongorás-billentyűs, málházós, kvázi doom-ballada, a Slave To The Master is remek, melyet először pedig a lemez Achilles-sarkának éreztem. Abruscato itt vezeti elő a legjobb énekesi teljesítményét egyébként: kifejezetten kellemes, melankóliával átitatott baritonja van és remekül hozza ezt a hangulatot.
Azért is élveztem ennyire az A Pale Horse Named Death anyagát, mert az utóbbi időben valahogy mindig csak a különböző extrém metal bandák anyagai találtak meg és kifejezetten jólesett klasszikus rock/metalzenét hallgatni. Természetesen az amerikaiak is zúznak ezerrel: a Devils Deed akkora stoner doom darálás, hogy öröm elmerülni a hétperces nótában. De mindezek ellenére érezni, hogy olyan zenészek alkották meg ezt a lemezt, akik még a '70-es évek muzsikáján nevelkedtek és hisznek az önálló nóták kompozíciós erejében.
Szinte mindegyik szám slágeres abban az értelemben, hogy együtt énekelhető dallamos refrénnel, hagyományos dalszerkezettel és melodikus szólóval bír, szóval itt semmiféle avantgárd vagy éppen kaotikus őrületre nem kell számítani. Pszichedeliára azonban igen: az egész korongot belengi ez az atmoszféra és ez bizony nálam újabb piros pont.
Egyszóval ez egy bitang erős album, mely egyformán ajánlható, a stoner/doom/gótikus metal, illetve akár a klasszikus/pszichedelikus rock kedvelőinek is, mert mindenből van itt minden, akár a Fradi-levesben. Ennek ellenére furcsa módon rendkívül egységes a hangzás, a dallamvilág, ahogy azt egy negyedik sorlemezénél járó csapattól el is várhatjuk. Erősen ajánlott cucc!
9/10
