Nem gyakran kerül elő az Ómagyar Mária-siralom bármilyen vonatkozása a hazai metalszíntéren: a szegedi Boru második soralbuma szeptember 17-én jelent meg és a csapat ennek címéül a XIII. században íródott egyik legelső magyar nyelvemlék "Kyth wylag felleyn" sorát választotta, melyet mai átírásban Kit a világ féljen! mondatként lehetne értelmezni.
Logikus poénnak tűnik a banda nevét felhozni, de a Boru tényleg nem valami fényes muzsikát játszik: a black, a sludge, a doom, a dark ambient és a post-metal valami kivételesen gonosz, sötét és kilátástalan elegyét tolják, mely úgy elnyeli a fényt, a játékosságot, az életkedvet, mint a legsötétebb téli depresszió vagy mint egy több milliárd fényévre terpeszkedő ősi galaxis mélyén megbúvó szupermasszív fekete lyuk.
Sokszor elmondtuk már, hogy a metal fejlődése valahogy oda vezetett, mint a kortárs képzőművészeté, irodalomé vagy komolyzenéé: olyan mértékben távolodtak el ezek az alkotások a tömegektől, azaz a befogadói közegtől, hogy tulajdonképpen e művek csak egy rendkívül szűk szakmai vagy ismeretségi kör számára készülnek, nem is céljuk, hogy megismerjék őket, kereskedelmileg ki sem jutnak a piacra, hiszen nincsen rájuk nemhogy tömeg-, de értelmezhető igény sem.
Emiatt vagy ennek okaként a modern kortárs metal mára gyakorlatilag szélsőségesen és befogadhatatlan módon vált extrémmé, radikálisan leszűkítve művészi és közönségbeli kihatását. Minden átment amolyan hobbistátuszba: hobbizenekarok írnak hobbianyagokat hobbistúdióban, totálisan csináld-magad etikával és esztétikával. Mivel valóban csak néhány tucat embert vonzanak nálunk is az ilyen produkciók, ezek tokkal-vonóval szerelemprojektek: ráadásul meggyőződésem, hogy e hallgatói kör legalább fele is puszta sznobizmusból citálja kedvenceiként e bandákat, de otthon, ha zenét akar, valami egész mást tesz fel a lejátszóba.
A Boru meglehetősen hasonló zenei vonalon mozog, mint a pályatárs, a Grrrmba (e banda két lemezéről ITT és ITT írtunk kritikát): nem véletlen, hogy a 2018-as "Inertia" című debütalbumukat követően 2020 elején velük készítettek el egy megosztott anyagot. A szegedi zenekarnál azonban jóval nagyobb hangsúlyt kap a black metal, illetve a szintetizátoros, effektezett atmoszferikus irány.
A feketefémre a hét és félperces Wylag, míg az utóbbira a záró, majd' tizenegy perces Siralom a kiváló példa. A Wylag simán ráférhetne bármelyik kilencvenes évek közepi-végi norvég korongra is kíméletlen, középtempósan őrlő menetelésével és az időközönként bedurranó blastbeatjeivel, no meg a jéghideg, szuroksötét atmoszférájával. A 6768 című tétel leginkább afféle feszültségoldásként funkcionál a zajmasszában, post-metalos akkordbontogatásával és nyugodt, habár kifejezetten vészjósló atmoszférájával.
A korong egyébként egyben működik: teljesen értelmetlen lenne ezt a félórás anyagot számonként boncolgatni, hiszen a Siralom is a 6768 által felvezetett témát viszi tovább zárásként. A végig középregiszteresen üvöltő ének önmaga is hangszerként funkcionál, része a szónikus letaglózásnak, mivel dallamot nem hoz, a szöveget nem érthetjük, így csak a fájdalom, a letargia, a végletes kilátástalanság kifejezésének szerepét hozhatja.
Tényleg embert próbáló feladat a "Kyth wylag felleyn" végighallgatása: embertelen zene ez, mindenféle értelemben. Az ennyire egy hangulatra építő albumoknál mindig felhozom negatívumként: a legnagyobb személyes tragédiák kivételével az ember nem képes csak egy érzést megélni. Csak egyetlen napunk során is számtalan hangulaton lebegünk át: öröm, nevetés, közöny, unalom, sértettség, fájdalom, bosszúság, azaz maga az élet is sokkal komplexebb és változatosabb. A művészetben a kizárólagosan egyfajta atmoszférát hamar megunjuk, ennek kiküszöbölésére szolgál a hangulati ellenpontozás. Ezt hiánylom nagyon a Boru második lemezéről.
7/10
