Egyre többször ütközök mostanában olyan lemezanyagokkal, melyek bár kétségkívül egy adott évtized rockzenei lenyomatai, viszont a produktumok szülőatyjai nem másolnak konkrét együtteseket, ami igazán dicséretes.

Ellenpéldaként a Greta Van Fleet és az Airbourne zenekarokat tudnám felhozni, akik amúgy marha jól zenélnek, tehetségesek, de ha őszinték akarunk lenni, akkor nyugodtan kijelenthetjük: a rockszíntérnek tulajdonképpen semmi szüksége rájuk, hiszen kópiacsapatok, ez vitán felüli (ha tribute-bandaként működnének, akkor ezeket a sorokat le sem írtam volna).

A 2016-ban megalakult egyesült államokbeli pszichedelikus/southern/hard/heavy/doom formáció, a Duel (Tom Frank - gitár/ének, Jeff Henson - gitár/ének, Shaun Avants - basszusgitár/ének, Justin Collins - dobok) október 1-én jelentette meg negyedik soralbumát a Heavy Psych Sounds gondozásában "In Carne Persona" címmel. Ők például az a kategória, amikor csak vakargatjuk a fejünket, hogy vajon melyik bandát is említsük meg párhuzamként velük kapcsolatban, ugyanis esetükben az egyéniség jócskán rányomja a bélyegét a produkcióra. Az viszont már az első másodpercekben kiviláglik, hogy a hetvenes évek korszellemében alkotnak, mai köntösbe csomagolva.

Én a stílusbesorolásból a doomot és a stonert ki is húznám a listáról, sőt egyszerűen csak hard rockként definiálnám a Duel muzsikáját. És ha már mindenáron hasonlítani szeretnénk valakikhez, akkor a C.O.C.-t nevezném meg, mert ők is egészen hasonló vizeken eveznek, mint a Duel: a '70-es évek gyökereiből táplálkozva játszanak egy kilencvenes évekhez is igazodó, elsöprő erejű hard/heavy esszenciát, mindezt southern és doom elemekkel színesítve.

Az "In Carne Persona" a korong legjobb nótájával kezd: ez nem más, mint a Children Of The Fire. Hatalmas szerzemény, nem véletlenül jött ki elsőként kislemez formájában. Tipikus koncertfavorit, amolyan Duel-himnusz. Az énekes hangkarakterét a hazai Stereochrist egykori frontembereinek egyfajta keverékeként tudnám jellemezni, legalábbis nekem folyton ez ugrott be róla. De a stílus is egészen hasonló a két formáció esetében.

Az album mind a kilenc szerzeménye jól elkülöníthető egymástól, önálló karakterrel rendelkeznek, ízlésesen megkomponált, élvezetes darabok. A ritmusszekció bársonyos, meleg hangzással adagolja az egyébként rendkívül színes alapokat, a gitár és az ének pedig szőrös, karcos, horzsoló. Az album atmoszférája abszolút felhőtlen, nincs sötétségbe borulás, depresszív felhang.

A lemezborító egy kissé félrevezető lehet, nem igazán összeegyeztethető a Duel zenei világával, inkább a dalszövegek kissé bizarr mivoltát tükrözi. Az "In Carne Persona" a C.O.C.- és Stereochrist-rajongók, valamint a hetvenes évek rockzenéit kedvelő emberek ízlését szolgálja ki leginkább.

9/10