Fred Durst és bandája, az 1994-ben megalakult Limp Bizkit nagyjából a második nagylemezük megjelenése környéken már afféle megkerülhetetlen tényezőnek számított, 2000-ben pedig a földkerekség egyik legnépszerűbb formációjává nőtte ki magát. Nem véletlenül: a Bizkit egyszerre volt képes megszólítani a metalosokat, a rappereket, a lázadó tiniket és a kizárólag csakis kereskedelmi rádiókat hallgatók táborát.

Az 1999-es "Significant Other" vagy az ezredfordulón kiadott "Chocolate Starfish And The Hot Dog Flavored Water" minden túlzás nélkül rocktörténelmi mérföldköveknek számítanak. Jómagam, aki szándékosan próbálja távol tartani magát a fősodorbeli eseményektől, még én is vadállat módjára tomboltam annak idején az olyan Bizkit-dalokra, mint a Nookie vagy a Rollin', és a mai napig is beüt a lúdbőr, ha meghallom ezeket a nótákat.

A csapat sikerének titka a zseniális dalszerzői véna és a mindig jelen lévő változatosság: rengetegen beleesnek az egyensémák, a monotonitás csapdájába, de a Bizkit ezt rendre ügyesen kikerüli. Nem mellesleg a bandát valódi egyéniségek alkotják: a gitáros, Wes Borland elmebeteg arcfestése, egyéni gitárstílusa vagy éppen a piros baseballsapkás Fred Durst, akinek a legújabb imidzse legalább annyira borzalmas, mint Borlandé mindig is volt.

Ők a 2000-es évek rockdinoszauruszai, akik egy időre ugyan kikerültek a látókörömből, de most, hogy kipattintották az új albumot, ismét leborultam előttük. Ezek a fickók bármihez nyúlnak, az arannyá változik: ott van például a The Who-feldolgozás, a Behind Blue Eyes vagy az új korongról a Don't Change című INXS-dal. Úgy látszik, ez már afféle tradíció náluk, hogy világhírű előadók lírai nótáiból szemezgetnek.

A "Still Sucks" mindössze harminckét perces, de kit érdekel a rövidsége, ha szinte minden egyes dala telitalálat? Nem fárasztani kell az embert, hanem szórakoztatni, nem igaz!? A nyitótétel (Out Of Syle) pattogós ütemeire valószínűleg még egy isiászos is azonnal beindul, Wes disszonáns, kitekert riffjei pedig örvényként rántják magával a hallgatót. Az eszement groove-okkal operáló Dirty Rotten Bizkit is hasonló felépítésű: Wes egyszerű, de őrületes gitárriffjei pedig letépik az ember fejét, mint mindig.

A Dad Vibes DJ Lethal játszótere, de Wes ebben is nagyot alakít (Tom Morello mellett napjaink egyik legnagyobb gitárhőse a faszi). A Turn It Up, Bitch is inkább rap, mint metal, de hatalmasat szakít, főleg azzal a brutális basszustémával, mely a dal gerincét képezi. Felesleges végigelemeznem az összes tételt, ezt hallani kell, tényleg. Minden olyan Bizkit-stílusjegy megtalálható az új anyagon, amely miatt anno megszerettem a bandát.

A "Still Sucks" - mely a Suretone Records gondozásában látta meg a napvilágot október 31-én - egy újabb rap/metal mestermű, méltó a legendás Limp Bizkit névhez. Megmondom őszintén, erre még én sem számítottam. Nem is lehet más a pontszámom, mint egy kövér tízes.

10/10