Gaz Jennings riffgyáros távozásával a Lucifer a debütalbum doomos, erősen Cathedral-ízű vonaláról a retro rock ösvényére lépett, melyen mély gyökeret vert a The Oath egykori énekesnője, Johanna Sadonis és Nicke Andersson (ex-Entombed, The Hellacopters) vezette formáció: a 2018-ban megjelent második album óta tapossák a hetvenes évek rockbandáit megidéző stílusirányzatot.

A váltás egyébként nagyon jól indult: a kettes korong méregerős szerzeményei hallatán nem hiszem, hogy sokan vannak, akik visszasírták volna az előző anyag képviselte vonalat. Na persze azzal sem volt semmi gond, de az új irány legalább annyira jól áll a bandának, ha nem jobban.

Véleményem szerint a hármas Lucifer-lemez egy fokkal talán gyengébbre sikerült, mint az azt megelőző (erről ITT olvashatsz kritikát), de ott is akadnak azért jó dalok, nem is kevés. A Century Media Records gondozásában szeptember 29-én megjelent negyedik albumuk is nagyjából az előző anyag színvonalát hozza, se többet, se kevesebbet. A nyitány (Archangel Of Death) lehetne mondjuk erősebb, de a másodikként érkező Wild Hearses sabbathos, kő-doom riffje már rendesen döngeti a kapukat.

A Crucifix (I Burn For You) ördögi gitártémája is nagyon hatásos, de a szinte már táncolható ritmusok alatt szárnyaló refrén sem kutyafüle. Nicke vezeti fel a Bring Me His Head című dalt, mely szintén egy hangulatos, vidám darab, erre is simán táncra lehetne perdülni. A Mausoleum templomi orgonával indít, én pedig azt hittem, hogy egy doomos, komor tétel kerekedik majd belőle, de korántsem: kissé szellősebb, visszafogottabb, mint az előző kettő, de hasonlóképp dúdolható, slágeres darab.

Az akusztikus gitárral nyomuló instrumentális, kissé zeppelines The Funeral Pyre csak amolyan átvezetőként szolgál, ezt egy jó kis döngölős riffel operáló nóta, a Cold As A Tombstone követi. A Louise gitármunkája is szívet melengető, viszont a Nightmare már kevésbé ütős, és ugyanez elmondható az Orion című számról is. A szintén nem túl erős Phobos zárja a lemezt.

A Lucifer nagyjából egyenletes színvonalú korongjai hoznak egy bizonyos szintet, mely szerethető, hangulatos, de azért hanyatt sem vágjuk tőle magunkat. Az átlagból viszont jócskán kiemelkednek, és ez a lényeg. Élőben meg valószínűleg sokkal jobban átjön ez a retro feeling, mint lemezen.

8,5/10