Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy mára a tradicionális heavy metal és a hard rock végleg elhalálozott. Ez a két stílus totálisan lefagyott valamikor a grunge megérkezésekor és azóta sem tért magához: csak a nagy öregek hoznak még ki valamennyire is érdekes vagy értékelhető anyagokat, a fiatal bandák lélektelen kópia- vagy leginkább megmosolyogtatóan naiv produkciókkal állnak csak elő. A retró-nosztalgia élteti e két szcénát, de 2022-höz annyi közük van, mint a csülkös-velős pacalnak a EU posztmodern gasztronómiai tücsökajánlásaihoz.
A hard rock és a belőle kinőtt glam rock/metal a '90-es éveket követően egész egyszerűen elvesztette komolyan vehetőségét: ma már nem lehet röhögés nélkül végignézni a '70-es/'80-as évek hasonszőrű videóit, ráadásul az elmúlt évtizedekben olyannyira felgyorsult a világ és nőtt meg a generációk közötti szakadék, hogy ma ezek a daliás idők szinte már fényévnyi távolságra vannak tőlünk.
Nem véletlen, hogy a mából már nagyon távolinak tűnő dolgokhoz csak iróniával lehet közelíteni: számtalan zenekar pedig pontosan ezt is teszi (Steel Panther, heló!), de a szomorú valóság az, hogy a bandák, melyek véresen komolyan is gondolják a dolgaikat, azok is hasonló végeredményt tudnak csak kicsikarni a nagyérdeműből.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a régi nagyok klasszikus dalai vagy albumai felett is eljárt volna az idő. Dehogy is: szerencsére egyáltalán nem ez a helyzet. Bár csak a magam, illetve azok nevében beszélhetek, akik gyermek- vagy fiatalkorukban ismerkedtek meg ezekkel a zenékkel, melyek aztán saját életük filmzenéjeként is funkcionáltak.
E különös kötődés révén sosem unjuk meg a Led Zeppelin, az AC/DC, a Rolling Stones, a Black Sabbath és a többi legenda lemezeit. De gyanítom, hogy az ezredforduló után született generáció nagy többsége már csak fejét vakarva, értetlenül hallgatja ezeket a csapatokat. Az extrém metal vette át jórészt a fenti két stílus szerepét, a fiatal rajongók lejátszási listáiban mindenképpen.
Az ausztrál The Neptune Power Federation az élő példája a fentieknek: 2012-ben alakultak meg, a február 18-án a Cruz Del Sur Music kiadó gondozásában érkező "Le Demon De L’Amour" pedig már az ötödik soralbumuk, de fogalmam sincs, hogy szülővárosukon kívül ki ismeri őket egyáltalán. Pedig akkora zenét játszanak, hogy a fal adja a másikat, ráadásul mindenféle görcsölés, izzadtságszag és nosztalgiakín nélkül.
Már az előző, 2019-es korongjuk is zseniális lett (a kritikánk ITT olvasható) és a friss anyag sem adja alább: negyven percben kapunk nyolc rock'n roll páccal átitatott, tökös-dögös tételt, tele remek riffekkel, szólókkal és dallamokkal, ráadásul mindegyik szerzemény saját jogán is önálló dal, azonnal megkülönböztethető karakterrel és memorizálható refrénnel.
A banda olyan lazán hozza a '70-es évek glam és hard rockjának, valamint a pszichedeliának az elegyét, hogy tényleg öröm hallgatni. A nyitó Weeping On The Morn akkora AC/DC-riffel indít, hogy alig bírja a nyakunk, hogy aztán az egész dal egy nyolcperces őrületté fokozódjon. A Baby Your're Mine szinte táncolható ritmussal hozza funkot, hogy aztán az egész korong legkirályabb refrénjével támadjon.
A doomosabb, stoneresebb Loving You Is Killing Me sötét atmoszférája szintén remek, a szinte Motörheadesen őrült riff vezérelte Emmaline, no meg a tempós rock'n roll tétel, a Stay With Thee után a záró We Beasts Of The Night hozza a legnagyobb meglepetést.
Ebben a dalban ugyanis az énekesnő, Screamin' Loz Sutch mellett a Private Function frontembere, Chris Penney is vendégszerepel és a kettőjük duettje egy nagyon kellemes country-ballada, mely aztán váratlanul egy Meat Loaf-féle rockmusicallé alakul át.
Átkozottul fogós dalokkal teli, rendkívül változatos és erőteljes album lett tehát a "Le Demon De L'Amour", melyet nagyon jólesik hallgatni. Nem is tudok most hirtelen felhozni egyetlen olyan újabb bandát sem, mely ennyire sallangmentesen és csípőből kirázva játszaná a hard rockot: az ausztrálok pedig pontosan ezt teszik. A kedvükért még azt is hajlandó vagyok elhinni, hogy nincs minden veszve és van jövője a stílusnak. Ez persze általában addig tart csak, amíg a dalaik szólnak a lejátszóban, de a semminél ez is több.
9,5/10
