Ötvenhét évvel ezelőtt alakult meg Hannoverben Németország máig legnépszerűbb hard rock zenekara, a Scorpions. A nyolcvanas években kiemelkedő népszerűséget értek el, 1984-es "Love At First Sting" című albumuk milliós példányszámokat produkált Amerikában is és dallamos zenéjükkel világsztárokká váltak.
Első időszakuk során, az 1972-es debütalbummal kezdődő érában két gitárost is elfogyasztottak: előbb Michael Schenker, majd Uli Jon Roth távozott, hogy 1979-ben megérkezzen Matthias Jabs, akivel ki is adták a "Lovedrive" korongot és tulajdonképpen innen számítható a csapat klasszikus felállása és aranykora, mely 1990-ig tartott és hihetetlen sikereket hozott számukra. A németek védjegyévé vált a melodikus, tempós hard rock/metal dalok és az érzelmes balladák elegye: hat soralbum készült ezzel a recepttel és mindegyik kiállta az idők próbáját.
A zenekar sikerkorszaka pontosan egybeesett a kamaszkorommal, zenei eszmélésemmel és mivel abban az időben a Scorpions gyakorlatilag ki- és megkerülhetetlen volt, így számtalanszor találkozhattam velük a rádióban és a tévében is. Azonban a '90-es években már teljesen másfelé vezetett a megváltozott zenei klíma és hát valljuk be, a németek is utat tévesztettek.
Ennek legborzasztóbb és egyben legkínosabb példája az 1999-es "Eye II Eye", mely minden idők egyik legnagyobb ballépése, bármely együttes vonatkozásában. Ez volt a banda legkétségbeesettebb kísérlete, hogy trendivé váljon vagy legalábbis annak látsszon: természetesen óriási bukás lett a vége.
Innentől kezdve a Scorpions is úgynevezett saját örökségéből élő zenekarrá vált (a Billboard definíciója szerint ide tartoznak azok az előadók vagy csapatok, melyek már legalább húsz éve zenélnek vagy legalább tíz albumot adtak ki). Új lemezeikkel már labdába sem rúgtak sehol, egyetlen szerzeményük sem jutott fel semmilyen sláger- vagy rádiós lejátszási listára, azonban koncertjeik változatlan népszerűségnek örvendtek, azaz a zenekar természetes életciklusának utolsó fázisába lépett.
2010-ben aztán úgy is döntöttek, hogy az az évi "Sting In The Tail" lesz az utolsó albumuk és az azt követő turnén fognak utoljára színpadra lépni. Nos, szerencsére ebből semmi sem lett: 2015-ben jelent meg a "Return To Forever", majd hét év után, február 25-én megérkezett a Spinefarm Records kiadásában a "Rock Believer", mely az első anyaguk Mikkey Dee dobossal (King Diamond, Motörhead).
A csapat már előzetesen is azt közölte, hogy a friss anyag amolyan igazi Scorpions-esszencia lesz és ez be is jött, meg nem is. Valóban klasszikus, szinte kizárólagosan gitáralapú rockdalok sorakoznak itt, de számomra van itt egy kisebbfajta meglepetés.
Szerintem a rajongók döntő többsége is a "Blackout" - "Love At First Sting" korszakos hangzást várta volna a fentiek tükrében, ezzel szemben a nóták jó része szinte a '70-es évekbe nyúlik vissza. Nyoma sincs most azoknak az azonnal tapadó arénarock-refréneknek, melyeket szinte félkézzel írt meg akkoriban a germán brigád, hanem sokkal pőrébb, rock'n rollos szerzemények sorakoznak a korongon.
A nyitó Gas In The Tank és a Roots In My Boots remek tételek, dinamikus energiabombák, rendesen bedurrantják az anyagot. A Knock 'em Dead akár egy Y&T- vagy Ratt-nótának is beillene 1984-ből: azonnal beindítja a lábunkat, szinte látjuk magunk előtt a Sunset Stripet meg a Rainbow bárt.
A címadó Rock Believer elégikus visszatekintés a megtett bő ötvenéves pályaívre, a fiatalságra, egyszóval az egész életre és a rockzene melletti egyfajta hitvallásként is felfogható. A Shining Of Your Soul - meglepő módon - reggae-alapú, lazább hangulatú, de mégis komolyabb töltetű nóta, remekül oldja az eddigi zúzást. A Seventh Sun pedig leginkább progresszív rockként definiálható lassabb, kifejtősebb szám: ismét telitalálat.
Az első hat dal alapján tehát egy csont nélküli produkcióra számíthatnánk, azonban érkezik két olyan tétel, mely alaposan lelombozza a kedvünket. A Hot And Cold és a When I Lay My Bones To Rest eléggé fantáziátlan, izzadtságszagú szerzemények, sehogy sem indul be egyik sem. Szerencsére a remek Peacemaker, az ismét a '70-es évek hard rockját visszaidéző Call Of The Wild és a kötelező ballada, a záró When You Know (Where You Come From) visszaállítja a lelki egyensúlyunk.
A deluxe-kiadás további öt számot tartalmaz, melyek közül egyedül a Shoot For Your Heart című tempós, klasszikus '80-as évekbeli rocknóta férhetett volna rá az albumra a fentebb említett két gyengébb eresztés helyett. Összességében tehát ez egy kifejezetten jókedvű, laza és felszabadult anyag, a 73 éves Schenker-Meine alkotópáros pedig - úgy látszik - bő tíz évvel tervezett visszavonulásuk után is ereje teljében van. Ha pedig tényleg ez lesz az utolsó meghajlásuk, akkor sem lehet okunk panaszra.
8,5/10
