Nem hiszek abban, hogy egy lemezt jóra lehet hallgatni. Az aktív zenefogyasztással töltött lassan negyven évem során mindig azok az albumok maradtak meg akár egy életre szóló kedvenceimnek, melyek már az első hangjukkal elvarázsoltak és melyek esetében gyakorlatilag azonnal éreztem azt, hogy ez a korong, ez az előadó nekem és hozzám szól.

Ha egy dal vagy egy csapat semmit nem pendít meg bennem, nem von aktívan be a művészi világába, akkor lehet akármilyen képzett vagy virtuóz a hangszeres teljesítmény, lehet akármennyire agresszív vagy éppen előremutató a muzsika, a mágia nem jön létre. 

A Sylvaine nevű egyszemélyes formáció mögött Kathrine Shepard norvég multi-hangszeres, dalszerző, énekesnő áll, aki a Season Of Mist kiadó gondozásában március 4-én "Nova" címmel jelentette meg negyedik soralbumát. Ahogy pedig meghallottam a nyitó címadó tétel első dallamait, máris tudtam, hogy megvan az új kedvencem. Nem volt ismeretlen számomra a projekt: a hölgy második stúdiólemezéről ITT írtunk kritikát, azonban a következő anyaga valahogy elkerülte a figyelmemet. Így számomra adott is a feladat a teljes diszkográfia beszerzése kapcsán, mert tényleg ritkán akadok ilyen színvonalú produkcióra, ha egyáltalán.

Pár évvel ezelőtt futott csúcsra a post-black vonal, legjobb képviselői (Alcest, In Mourning, Harakiri For the Sky, hogy csak azokat a bandákat említsük, melyek lemezeiről rendszeresen közöltünk recenziót) tényleg zseniális cuccokkal álltak elő.

Ebbe a színtérbe tartozik a Sylvaine is, azonban a hölgy muzsikája sokkal álmodozósabb, elvarázsoltabb és sokkal inkább a szépségre, semmint az agresszióra helyezi a hangsúlyt. Természetesen ettől függetlenül a gyönyörű tiszta éneke mellett Kathrine Shepard libabőröztetően hozza a blackes, fejhangú üvöltözést, de érdekes módon mindezt visszafogottan teszi, ráadásul a megfelelő kompozíciós pillanatokban.

Már a 2016-os "Wistful" lemeze kapcsán megírtuk, hogy három női előadó hatása érhető leginkább tetten a norvég zenekar muzsikájában: Enya, The Cranberries és Loreena McKennitt. Az I Close My Eyes So I Can See simán ráférhetett volna az ír rockcsapat debütalbumára is, habár Kathrine Shepard hangja egészen más karakterű, mint anno Dolores O'Riordané volt. Az egészen zseniális, gyakorlatilag kizárólag többszólamú kórusénekből álló címadó Nova hallatán pedig könnyen beugorhat Enya neve.

Maga az album hat tételből áll és a bónusznótaként felpakolt Dissolution című (egyébként kiváló, ismét a The Cranberries-t idéző, csak hangulatilag egy kissé kilógó) nótával együtt válik ötvenpercessé. De micsoda szűk egy óra ez! Tízperces, komplex monstrumok (Mono No Aware, Fortapt) ugyanúgy találhatóak itt, mint színtiszta akusztikus merengések (Everything Must Come To End, a már említett Nova) és az egész korongnak van valami szavakkal kifejezhetetlen, varázslatos atmoszférája, mely azonnal rabul ejt bennünket. 

A norvég hölgynek egészen elképesztő hangi adottságai vannak: ha kell, erdei tündérként  bújik el az akkordbontások és sejtelmes zenei ösvények mögé, azonban a fájdalmat, a kilátástalanságot, illetve a dühöt is ragyogóan ki tudja fejezni black metalos vokáljával. 

De mindez semmit sem érne, ha nem az utóbbi évek legcsodálatosabb, legérzékenyebb dallamai sorakoznának a lemezen. A "Nova" dalai jóval túlmutatnak a metal keretein: népzene, melankólia és post-rock ugyanúgy szerepet kapnak itt, mint maga a feketefém, csak mindez egyfajta mindent áttetszővé, elmosódottá tevő varázsfátyolon keresztül jelenik meg.   

Ahogy a bevezetőben említettem, a Sylvaine új lemeze azonnal megfogott és azóta sem ereszt. Az már csak hab a tortán, hogy maga a hangzás is elképesztően tiszta, puha, kiegyensúlyozott: az nem is kérdéses, hogy év végi toplistánkon újabb hely kelt el, mert ez 2022 post-black anyagai közül minden bizonnyal az egyik legerősebb lesz. Csak ajánlani tudjuk mindenkinek.

10/10