Az 1979-ben megalakult brit heavy metal banda, a Satan április 1-jén a Metal Blade Records gondozásában megjelent "Earth Infernal" című hatodik sorlemezét hallgatva erősen elgondolkodtam azon, vajon miért nem jutott nekik nagyobb szelet a népszerűségből, a sikerből?
A NWOBHM másodvonalas csapataként működő formáció a névváltoztatások, a tagcserék és a leállások ellenére sem adta fel, inkább előrukkolt pályafutásának egyik legjobb korongjával. Most őszintén: ebben sokkal több a tűz, a dinamika, a szenvedély, mint a legutolsó Iron Maiden-albumban.
Nekem amúgy tetszik a „Senjutsu”, de az új Satan egységesebb, erősebb, még annak ellenére is, hogy nincsenek rajta slágerek, nagyívű, monumentális darabok, kevés az agyból kitörölhetetlen refrén, gitárszóló vagy riff. Viszont elejétől a végéig elsöprő erejű, a hangulata pazar. Bármennyire is elavultnak tűnhet egyeseknek a Satan heavy metalja, ők most is azt játsszák, melyet az indulásukkor: nem alkalmazkodnak semmilyen trendhez, ez jön belőlük és kész. Nem mellesleg önismétlésről sem beszélhetünk.
Rengeteg fiatal csapat próbálja megidézni a '80-as éveket, de a legtöbben a görcsös erőlködésnél és a középszerű lemezeknél messzebb nem nagyon jutnak (vannak persze kivételek, például a Midnight). A veteránok esetében pedig a kiapadt kút, az ötlettelenség vagy a megfáradás jelei mutatkoznak, de kivételek persze itt is vannak.
A Satan sem volt mindig a legjobb formájában, de az "Earth Infernal" kiköszörül minden csorbát, az egyszer biztos. Ennek ellenére most sem számíthatnak többre, mint elismerések sokaságára, őket ugyanis nem jegyzi a fősodor, és legyünk őszinték, soha nem is fogja.
Tökéletesen felépített, masszív szerzemények, ízléses hangszeres játék, régies, de bivaly hangzás jellemzi az anyagot. A nyitó Ascendancy olyan elánnal gördül elő a hangfalakból, hogy metalos legyen a talpán, aki erre nem indul be azonnal. A dobos eszement tempót diktál, Steve és Russ pedig legitározzák a kicseszett csillagokat is az égről. Az ének visszafogott, de sebaj, a zenészek ezt jócskán ellensúlyozzák.
A Burning Portrait sem szűkölködik a jobbnál jobb témákban, mondhatni, ebben is remekelnek a bárdisták, de a refrén sem gyenge. A hármas számú tétel (Twelve Infernal Lords) is méregerős, szemernyit sem esik a színvonal. Az akusztikus felvezetés után erőteljes zakatolásba torkollik az instrumentális Mercury’s Shadow. A Luciferic is széles vigyort ragaszt az arcokra, kegyetlen jó dal.
Felesleges tovább elemezgetni az albumot, hisz egyetlen gyenge vagy átlagos darabot sem találni rajta. A vonalvezetése nyílegyenes, egységes, erős anyag. Aki csalódott a Maidenben, annak vigasz lehet a Satan új korongja.
9,5/10
