Mastodon, Tool, Gojira, no meg a jó öreg Meshuggah: ezt a négy bandát lehetne felsorolni az elmúlt negyedszázadból (némi ráhagyással), amelyek valóban újító jelleggel léptek fel a metalszíntéren, ráadásul tisztes kereskedelmi sikereket is elértek, természetesen mindezt a rockzene jelenkori viszonyai között értelmezve. Talán még a legelvetemültebb ellenzők is egyetértenek abban, hogy ez a négy csapat teljesen egyedi hangzással és stílussal bír, melyet ugyan lehet utánozni, csak éppen minek, ugye.
Nem véletlen az sem, hogy noha a Mastodon és a Gojira mára sokkal inkább valamiféle progresszív rock irányba mozdult el, mindannyian az extrém vonalról érkeztek és onnan próbáltak valami addig nem ismertet létrehozni, ráadásul sikerrel. A svédeket sokan a djent megalkotásához kötik, vannak, akik a gépies, mérhetetlenül unalmas zenével azonosítják őket, de mindenkinek van véleménye róluk, ám éppen ez jelzi fontosságukat és mára kivívott státuszukat is a szcénában.
A harmincöt éves brigád kilencedik soralbuma "Immutable" címmel érkezett meg április 1-én a Nuclear Blast kiadóból kiválással megalakult Atomic Fire Records gondozásában, azaz a skandináv együttes merészet húzott és pályafutása során először váltott lemezistállót, mintegy fejest ugorva az ismeretlenbe. Tette mindezt egy, a pandémia évei során alaposan megtépázott iparágban, melyben maga a lényeg, azaz a turnézás is pengeélen táncol mind a mai napig.
Nos, aki bármiféle változást várt az új anyagon, az csalódni is fog, meg nem is. Természetesen a zenei védjegyek nem változtak: tökéletes hangszeres játék, Jens Kidman ikonikus, leginkább ötödik hangszerként értelmezhető üvöltözése, a djent-vonal (szaggatott, poliritmikus, mélyre hangolt, töredezett riffek és ritmusok) mind itt vannak, azonban egyértelműen észrevehető az atmoszferikusabb, progosabb irány is, ami viszont az eddigi ellenzőket hozhatja kicsit közelebb a bandához.
Nagy megfejtések még sincsenek: ez egy tőrőlmetszett Meshuggah-anyag és annak ellenére, hogy több dalban is érezhető némi Gojira-hatás (szabad ilyet mondani egyáltalán egy veterán együttessel kapcsolatban?), az "Immutable" hézag nélkül illeszkedik a svédek eddigi diszkográfiájába.
Több helyen is olvastam, hogy a dalszerzésből Fredrik Thordendal gitáros most nem olyan arányban vette ki a részét, mint az eddigi lemezeik kapcsán: ez minden bizonnyal így is van, ha ugyan hihetünk a mindig jól értesült angolszász rocksajtónak, de bevallom, nem tudnék egyértelműen rábökni erre a tényre, hogy tessék, emiatt hangzik másként az új korong. Ugyanis nem hangzik annyira másként.
Elsőre hátrahőköltem a promó láttán, ugyanis a tizenhárom tételes album bitang hosszú, közel hetven perc. Ez - ismerve a svédek pörölycsapásszerű, letaglózó muzsikáját - nem sok jót ígért, aztán csodálkozva vettem észre, hogy simán lepörgettem az anyagot, hogy aztán újra és újra megjelenjen a lejátszómban. Hogyan is tudnék ellenállni az olyan tufa, ultraagresszív, de átkozottul fogós szerzeményeknek, mint a Light The Shortening Fuse, a Ligature Marks vagy éppen a God He Sees In Mirrors? Hát sehogy.
Aztán ott vannak még az olyan finomságok, mint a rövid, black metalos hangulatú átkötés, a Black Cathedral vagy a közel tízperces instrumentális őrület, a They Move Below, no meg a záró Past Tense. E tételek hallgatása közben igazából fel sem tűnik, hogy nincs ott Jens Kidman: ez nem az ő hibája, csak éppen a Meshuggah hangzása olyan iszonyatosan tömör és kikezdhetetlen, hogy a vokálsáv hiánya sem tudja azt kevesebbé tenni.
A végére azonban megfárad egy kicsit a korong, ahogy talán a hallgatója is. Egész egyszerűen túl sok ez a jóból: ha pisztolyt tartanának a fejemhez, akkor sem tudnám megmondani, hogy melyik két-három szerzeményt kellett volna lecsippenteni az albumról, ebben maga a zenekar, esetleg a producer lett volna illetékes (ha lett volna, de nem volt), ám mindenképpen jót tett volna, ha kicsit meghúzzák a cuccot és olyan ötven perc körül megáll az egész miskulancia.
Ennek ellenére az "Immutable" iszonyatosat üt (Armies Of The Preposterous, helló!) és ahogy az lenni szokott, élőben erre a svédek minden bizonnyal rátesznek még két-három lapáttal. Egy rövid, négyhetes, májusi-júniusi (sajnálatos módon hazai buli nélküli) Európa-turnét követően szeptemberben-októberben már az USA-ban koncerteznek és ahogy láttam, az új lemez szépen fogyott, több helyszín is már teltházas, azaz a svédek pontosan ott folytatják, ahol hat évvel ezelőtt, előző albumciklusuk idején abbahagyták. Ez az állandóság, a változtathatatlanság, azaz végül a lemezcím is értelmet nyer.
9/10
