Mindig külön öröm, ha egy zenekar járatlan útra lép és valami merőben újat vagy csak újszerűt próbál alkotni, ezzel is felzavarva az állóvizet. Az amerikai Sylvan Realm pont ezt is teszi, de ez mennyire sikerül neki vagy hogy erre mennyire nyitott a közönség, az már egy teljesen más kérdés.

A Sylvan Realm gyökerei egészen 2003-ig nyúlnak vissza: akkor még az énekes/gitáros Sylvan szólóprojektje volt és Reverie néven futott. Egy albuma jelent meg a projektnek 2007-ben "Isolation" címmel. A Reverie feloszlatása után 2010-ben meg is alakult kritikánk tárgya és zenésztársak is verbuválódtak a bandához Evan Madden (dobok) és Jason Ian – Vaughn Eckert (basszus) személyében, hogy segítsenek életet lehelni az alkonyat és szürkület hangjaiba.

2011-ben megjelent a csapat bemutatkozó albuma "The Lodge Of Transcendence" címmel, majd rá egy évvel neki is láttak a "Waldeinsamkeit" munkálatainak. Időközben megakadt a dolog személyes problémák miatt és a banda egészen 2019-ig hibernálta magát. A "Waldeinsamkeit" végül 2020-ban elkészült, de a Covid és a magánéleti elfoglaltságok miatt csak csendben várakozott az árnyékban egészen mostanáig.

A promóanyagban leírtak szerint a banda valami nagyot akart alkotni, utalva a lemez címére, ami egy német szó, nincs konkrét megfelelője, de a reggeli köd foszlányaira utal: a magány érzéséről beszél, a természet csendes elmélkedésébe burkolózva, távol az emberi társadalom zajától. A trió ennek az érzetnek a közvetítését próbálja elénk tárni, hogy a dalok önreflexióra késztessék a hallgatót.

A "Waldeinsamkeit" stílusát tekintve neo-folkba ágyazott dark rock, post-black metal. A korong hat szerzeményt tartalmaz és pontosan harmincnégy perc játékidővel bír. Már itt előjönnek az első esőfelhők: elég rövidnek tűnik az anyag, de néhol mégis olyan érzetünk van, mintha soha nem akarna véget érni.

A Monumental Abandonment a nyitótétel, mely egy black metalos dal a hozzávaló acsarkodással és az egész számot végigkísérő gitárdallammal. Igazából teljesen rendben van, de ahogy pörög előre a korong, egyre jobban felértékelődik. Az On The Wings Of The Spiritual Dragon egy alig több mint egyperces instrumentális szösszenet, de még így is a jobbak között van. A Dirge For The Lost már sokkal inkább előtérbe hozza az akusztikus, neo-folk elemeket, szintén egy fődallammal operál, zeneileg szép és igényes. Az ének itt már sokkal visszafogottabb, de legalább próbálkozik vele a maga szűk keresztmetszetében (a dal végére kezd már nagyon erőltetettnek tűnni).

Már le is pörgött a lemez fele, és úgy mond a B-oldalt ismét egy black metalkodós nóta, a Quietus nyitja, szintén acsarkodással (ami elég fárasztóra sikerült), dallamos gitárral, csakúgy, mint a legelső dalban, de minőségileg elmarad mellette. Majd jön a lemez leghosszabb és legunalmasabb szerzeménye. A több mint nyolc perces Twilight Kingdom ismét visszatér az akusztikus, neo-folk megközelítéshez.

A zene szépen van megkomponálva, remekül összepakolt és még kis finomságok is felbukkannak benne. Az énekfronton viszont borzalom, Sylvan már meg sem próbálkozik az énekléssel, konkrétan egyhangú, monoton szavalás (vagyis csak szavak lassú mondogatása) hallható. Ezzel szinte egy örökkévalóságig tartó unalomjáratra ülteti fel a hallgatót, nem beszélve arról, hogy a szinte epikusan felépített dalt (mely a lemez legjobbja lehetne) amortizálja le. Az album zárása az egy szál akusztikus gitárral előadott öt és fél perces címadó. Kellemes nóta, de semmi több.

Végeredményben nem vagyok kibékülve azzal a koncepcióval, melyet a zenekar felvállal vagy ígér, nem indított meg annyira az album, hogy önreflexiót hajtsak végre, a magam és világ gondjain merengjek. Valamint nem is vizionáltam a zenére, hogy egyedül állok a fák alatt az este halványuló fényében és a lágy szél tépi a haldokló leveleket. Mindenesetre kísérletezgetős háttérmuzsikának nem rossz, de ilyenből is lehet jobbat találni a mezőnyben.

Meg aztán kicsit nagy kontrasztot is érzek az akusztikusabb és a black metalos részek között. Amennyiben a csapat komolyan veszi a zenélést a későbbiekben, akkor énekes/gitárosunk azonnal hagyjon fel az énekléssel és csak a gitározásra fókuszáljon és keressenek egy megfelelő torkot, mert mindenképp az ének a leggyengébb láncszem a gépezetben, de annyira, hogy bármiféle jó próbálkozást képes teljesen taccsra vágni.

A lemez hangzásával nincs gond, Mell Dettmer keverte és maszterelte, viszont a borító nem sok szót érdemel. A "Waldeinsamkeit" végül hivatalosan március 22-én jelent meg az Imperative PR gondozásában.

4/10