Amikor elém került az Origin június elején megjelent korongja, a legelső gondolatom az volt, hogy hogy a fenébe lehet, hogy egy ilyen kézenfekvő együttesnév, mint az Origin, még nem volt foglalt. Kérdésemre a választ egy gyors Google-keresés adta meg (a banda ugyanis 1997 óta aktív): ekkor még nagyságrendekkel kevesebb death metal banda osztozott a hangzatos együttesneveken, az Agonia Records gondozásában megjelent “Chaosmos” pedig már a nyolcadik stúdióalbumuk. Arra gondoltam tehát, hogy rutinból nem lehet hiány: egy ilyen stabil név mellé hasonló szilárdságú zene dukál.
Magas elvárásaim nem okoztak csalódást, ez a lemez olyan, mint a magyar válogatott labdája az angol hálóban június tizennegyedikén este: nagyon ott van! Rögtön az albumnyitó, kompromisszummentes Ecophagy egyértelművé teszi, hogy itt nem kispályás zenészekkel állunk szemben. Az elemi death metalos agresszió figyelmeztetés nélkül ugrik az arcunkba váratlan, keleties skálákkal, fáradhatatlan lábdobbal, és a spektrum mindkét végéről támadó hörgős-sikítós vokállal. A dal pedig nem csak beetetés, nem a gyenge album legelejére bedobott húzódarab, nem egy véletlenül jól eltalált szám. Nem, a progresszív albumnyitó mű gyakorlatilag egy jelzés: gyerekek, ez a szint, mostantól kezdve az album végéig erre lehet számítani.
A korong gyakorlatilag szünet nélkül sorozza a hallgatót a tempós, brutális darabokkal. Nincs atmoszferikus hülyéskedés, nincs instrumentális bolondozás, csak kíméletlen death metal; az első másodpercekben veszünk egy nagy levegőt, és nem jövünk felszínre az agresszió hullámai alól egészen a záródarab nyomasztó csobogásba mosódó outrójáig. És ezt most nem képletesen értem, hanem szó szerint. Hallottam már pár folyadékbázisú háttérzajt életemben - ez általában vihar vagy tengerzúgás szokott lenni - de ilyen undorító, visszás, és egyben tökéletesen a hangulathoz passzoló effekttel még nem találkoztam.
Amit mindenképp kiemelendőnek tartok, az az, hogy a banda mennyire jól hasznosítja szűk negyed évszázados rutinját. Egy ilyen régi együttműködésnél, főleg egy ilyen szigorú műfajban könnyen becsontosodnak az emberek - hány death óriást láttunk már a saját maga ismétléseibe, a saját műfaji korlátaiba fulladni? Viszont az Origin nem zárta be magát az old school hangzásba, zenéjükbe bátran - és sikeresen - emelnek be experimentális, előremutató elemeket. Na persze nem kell aggódni, nem megy át az album avantgárd kísérletezésbe, a szokatlan elemek pusztán megfűszerezik a bevált fordulatokra épült dalokat, így elkerülve azt, hogy a zenekar a klisék csapdájába essen.
Ezek közé az elemek közé sorolnám például a már megemlegetett nyitódal orientális hangzású, agyba mászó riffjeit, vagy akár a Panoptical arpeggiós, a klasszikus zene világát idéző gitárintróját. De átköszönnek a szomszédból kevésbé death-idegen stíluselemek is: a Decolonizer thrash-es riffjei már-már lazának hatnak a nyomasztónál nyomasztóbb dalok után, illetve a Cullscape egy-egy bundos lépkedése, tremolópengetése, és konstans duplázóra felsikított sorai egy dal erejéig egy black metal albumra teleportálnak minket.
Nem szabad szó nélkül elmenni a hangmérnöki munka mellett sem. Az album elejétől a végéig olyan sötét, depresszív, és nehéz hangzású, mintha a riffek éjfekete, ragacsos masszaként egy Lovecraft-novella lapjai közül zúdulnának a hallgató nyakába. Persze a death metal sosem volt az a vigadós műfaj, így azt állítani egy kritikában, hogy az album sötét hangzású, talán nem forradalmi kijelentés, viszont a “Chaosmos” korongban tényleg van valami, ami infernálisabbá, gonoszabbá, súlyosabbá teszi az összképet, mint azt a műfaj átlagos képviselőitől megszoktuk.
Mindezt pedig nem a black metal által előszeretettel használt gyenge minőségű felvétellel érik el - épp ellenkezőleg, az album hallgatása során többször megfogadtam, hogy ennyi volt, most vetek véget a Blaha aluljáróban vett fülhallgatómmal való kapcsolatomnak, és infláció által megtépázott büdzsémet egy minőségi fejhallgatóba fogom ölni.
A banda rutinját mutatja az album és a dalok okos tagolása is. Háromnegyed óra tömény brutalitás - ez már akár fárasztó is lehet, ha valaki nem szokta a gyűrődést, de a tagok úgy adagolják a zúzást, mint a gépi kóla a szirupot: befogadható etapokban, de azért folyamatosan. Valahányszor az ember agya elkezdene zsibbadni, jön egy szokatlan breakdown, egy váratlan ritmikájú szöveg, egy bizarr kiállás - csak hogy pár másodperccel később újult erővel ömöljön rá a tömény agresszió.
A "Chaosmos" mind megszállott death rajongóknak, mind a műfajjal egyelőre csak incselkedőknek ajánlott. Előbbieknek biztosan ki fogja elégíteni az igényeit, bármilyen magasak is legyenek azok. Utóbbiakat pedig garantáltan berántja abba a mocskos, mindent magával ragadó háromnegyed órás örvénybe, melyből még ezen cikk írója is alig bírt kikászálódni. A legjobb értelemben.
9/10
