Ha hozzám hasonlóan valaki a '90-es évek első felében élte késő-kamaszkorát és kora fiatalságát, ráadásul szétalázta az agyát is a hajnalig tartó rockdiszkókban és egyetemi bulikban, akkor a Rage Against The Machine - Faith No More - Red Hot Chili Peppers szentháromság olyan mélyen ette bele magát a homloklebenyébe, hogy onnan már senki sem fogja még acélvésővel sem kiszedni.
Killing In The Name, Give It Away, Midlife Crisis: csak a legikonikusabb átmozgató tételek ebből az igen-igen szép korszakból, melyekhez valahogy nem sikerült csatlakoznia a Downset nevezetű Los Angeles-i rap/funk/HC metal bandának.
Mondjuk, ez nem rajtuk múlt: a zenéjük persze sokkal húzósabb, keményebb volt a fenti, fősodorbeli sikereket elért zenekarokénál és bár koncertfronton nem volt panaszkodnivalójuk (olyan csapatokkal turnéztak együtt többek között, mint a Metallica, a Korn, a Slayer, a Testament, az Anthrax vagy éppen a már említett Red Hot Chili Peppers), a népszerűségük még csak megközelíteni sem tudta pályatársaikét.
Tőrőlmetszett hardcore punk formációként indultak 1987-ben még Social Justice néven, 1992-ben lett belőlük Downset. Négy album után, 2009-ben fel is adták, hogy aztán 2013-ban újra összeálljanak és 2014-ben mindenki meglepetésére kiadják a "One Blood" című visszatérő lemezüket.
Aztán megint közel egy évtizedes szünet következett, melynek során csak Rey Oropeza énekes és Rogelio Lozano gitáros maradt meg az alapítótagok közül. A kvartett most Philip Gonzales basszusgitárossal és Bobby Blood dobossal egészült ki, így jelentették meg június 10-én "Maintain" címmel a Nuclear Blast gondozásában hatodik stúdióalbumukat.
A tizenkét tételes, harminchat perces anyag pontosan olyan, ahogy azt a zenekar előélete alapján elképzelhetjük: alapvetően hardcore/thrash alapokra köpködött, a színtér hagyományaival összhangban főleg a társadalmi igazságosságra kihegyezett tempós, ugráltatós rap metal ez, mégpedig jóféle, ez kétségtelen. Rövid, a háromperces játékidőt ritkán meghaladó, csordavokálokkal rendesen megpakolt tételek sorakoznak itt, szóval nagyon gyorsan végigpörög a cucc, hogy aztán automatikusan újrajátsszuk az egészet.
Természetesen azonnal beugrik a RATM, a Biohazard vagy éppen a Body Count neve, de ez édesmindegy: aki bírja ezt az adrenalinfokozó stílust, az nagykanállal fogja kajálni az összes szerzeményt. Személyes kedvencem a Tone Loc Funky Cold Medina című rap-klasszikusának kreatív parafrázisaként is értelmezhető New Respect, illetve a klipes nóta, az irgalmatlanul húzós és bitang The Place To Be.
De tulajdonképpen hasonlóan jó mindegyik szám: a totálisan RATM-kompatibilis Wreck It, mely a végén fékeveszett hardcore-őrületbe csap át, a funky-s Won't Forget, a thrash metalos Deeper, szóval lehet sorolhatni napestig a remeknél remekebb darabokat. Bár az aranykorszakukban a csapat két gitárral nyomult, a felvételen ennek hiánya természetesen nem hallatszik. Kíváncsi vagyok, hogy élőben mennyire tudják majd reprodukálni a vastagabb megszólalást.
Természetesen a "Maintain" újdonságfaktora körülbelül a nullához konvergál, de nem azért szeretjük a Downset dolgait, hogy hirtelen Enslaved-jellegű progresszív black metalt kezdjenek el tolni le a torkunkon. Igazából ez a korong pontosan olyan, mintha valamikor a '90-es évek közepén jött volna ki, mondjuk "Downset." és a "Do We Speak A Dead Language?" albumok között.
Jól van ez így: öreg kutya nem tanul új trükköket, vagy ha mégis, mert a menedzsere ráveszi, hogy így fog tudni visszatérni az ebek showbusiness-ébe, akkor a végeredmény általában igen kínos produkció szokott lenni. A Downset azt csinálja, amit mindig is csinált és amit mindig is jól csinált. Reggelindítónak vagy éppen edzés mellé tökéletes aláfestőzene, no meg depresszió ellen is hatásos lehet. Erős anyag, szó se róla.
9/10
