A második stúdiólemezét megjelentető Diabology egy dolgot biztosan nagyon tud: megragadni az ember figyelmét. Négyszemű, kétkezű, kidolgozott mellizmú kígyó, vulkán, fekete nap, és ez még csak a borító volt?! Ilyen gyorsan ritkán indítok el lemezt, mint a 2022 októberében debütáló “Father Of Serpents” korongot.

A 2016 óta aktív kaliforniai csapat főleg a thrash vonalán mozog, de vitathatatlanul nyomott hagyott rajtuk valamelyest a kétezres évek metalzenéje is - a nyitódal riffjei például kifejezetten a System Of A Down Revenga-jét idézik, de az Ode To Oghta is az ikonikus örmény brigád utóízét kelti a szánkban. A többi dal azonban egyértelműen thrash: hörgős-kiabálós odamondások, középtempós, bólogatós riffek, itt-ott egy szóló, aki legalább egy Slayer-lemezt meghallgatott már, annak nem kell mesélni a műfaj jellegzetességeiről. Farmermellényes barátaink tehát talán ezt a lemezt jobban értékelnék, mint ez a kisujjeltartó avantgárd metalos szerkesztő, de nézzünk bele objektíven!

A lemez egyértelmű pozitívumai: a felvételek jó minőségűek, a hangzás kerek, egy hangszer sem szorul háttérbe, még az általában sanyarú sorsú basszusgitár is szépen hallhatóan csattog, amikor szükség van rá. Ötleteik is vannak a srácoknak: Az Eat My Heart Out akusztikus gitáros intrója ihletett, a címadó Father Of Serpents is működik, megragadja a figyelmet, az Ode To Oghta - a kedvencem a lemezen - pedig nagyon ötletes struktúrájú, a srácok izgalmas témákkal operálnak. Potenciálból tehát nincs hiány az albumon.

De akkor mégis mi hiányzik? A dalok maximum az első pár riff elejéig vonzottak be, utána pedig máson sem tudtam gondolkodni: mit hiányolok ebből az egészből? Miért nem működik? Azt hiszem, rájöttem, és jó hírem van: csupa olyan dolog, mely könnyen pótolható. Nézzük meg, hogyan lehetne a "Father Of Serpents"-t jobbá tenni.

Ami először megütötte a fülemet, az az örök vesszőparipám: az ének. Nyilván nem vártam két-három oktávot felölelő futamokat, beltingeket, vibrátókat. Nem vártam screamet és death vokálokat sem, hiszen tisztában vagyok a műfajjal, jól ismerem a thrash által használt, hörgés és kiabálás közti átmenetet, és még ha nem is vagyok nagy rajongója, elismerem, és a megfelelő kontextusban szeretem is. Azonban itt azt éreztem, az ének fáradt, erőtlen, mintha folyamatosan a kíséret után futna. Érdemes lenne azokat a rekeszizmokat legalább annyira kigyúrni, mint a lemez kabalaállatának mellizmait, mert úgy az összhangzat sokkal ütősebb, sokkal durvább, sokkal élvezhetőbb lenne.

Ha pedig a kiabálós részek erősebbek lennének, sokkal jobban működnének azok az egyébként kitűnő dalok, mint a már megénekelt Ode To Oghta is, melyben a tiszta éneket váltogatják szinte átmenet nélkül az extrém vokállal. E sorok írója Jinjeren, System Of A Down-on és Spiritboxon él, szóval tud egyet s mást az ilyen duális énekmegoldásokról. Gyenge hörgéssel pedig sajnos nem működik az a kontraszt, melyet ezzel a szerkezettel el lehetne érni, így izgalom és lenyűgözöttség helyett inkább csak annyi marad meg bennünk, hogy hát, végülis, ott van az…

A másik problémám az volt, hogy a dalok sokszor, jobb kifejezés híján, üresek. Szinte észrevétlenül múlnak el, hiába jók a riffek, hiába dörömbölnek kielégítően a dobok a dobhártyákon, valahogy a legzúzósabb részeknél is olyan érzésem van, mintha valaki alattomosan lehúzott volna egy-egy sávot a dalokról.

Ezek azonban mind olyan hiányosságok, melyek könnyűszerrel pótolhatóak. Tudatosabb produceri munka, bevállalósabb, technikásabb ének kellene, és a meglévő alapokra jó kis ököllóbálós-hajrázós dalokat lehetne felhúzni. Amíg az ihlet és a motiváció megvan, a többin csiszolni már gyerekjáték.

6/10