Nagy kedvencem volt 2021-ből a David Lowy vezette, nemzetközi tagsággal felálló szupergroup, a The Dead Daisies "Holy Ground" című albuma, év végi külföldi toplistánkra is felkerült, mégpedig teljes joggal. A vetésforgószerűen változó felállású hard rock bandához azzal az anyaggal csatlakozott Glenn Hughes énekes-basszusgitáros és a végeredmény egy mocskos, koszos, de kifejezetten okos és friss korong lett (kritikánk ITT olvasható).
A tagcsere most sem kerülte el a formációt: Deen Castronovo dobos helyére Brian Tichy került, a többiek (Lowy, Hughes és Doug Aldrich gitáros) maradtak és a tavalyi lendülettel vették fel a szeptember 30-án az SPV/Steamhammer gondozásában érkező "Radiance" című albumukat, mely immár a hatodik a sorban.
A The Dead Daisies az 1970 és 2000 között létező, mára már tényleg csak a rocktörténelemből ismert klasszikus hard rockot játssza, mégpedig úgy, ahogy csak az ezt a korszakot megélt zenészek tudják és ismerik. Húsz éve megszakadt már ennek a stílusnak a zenei folytonossága és ők maradtak az utolsó (és tényleg az utolsó) képviselői ennek a muzsikának. A 2013-ban alakult csapat pedig kifejezetten aktív: átlagban kétévente érkeznek tőlük az új lemezek, így szó sincs arról, hogy a tagok régi dicsőségének összegereblyézett morzsáiból éldegélnének.
Glenn Hughes becserkészése óriási pluszt hozott a bandának: bár a brit bőgős itt nem a Deep Purple dalaiban megismert soulos megközelítését hozza, hanem tradicionális hard rock torokként funkcionál, egyedi hangja tökéletesen passzol ehhez a letisztult zenéhez.
A "Radiance" albumot egyszer-kétszer meghallgatva azonnal feltűnt, hogy a zenekar most mindent spórolósabbra vett: harminchat perces a játékidő, mely bizony majd' tizenhárom perccel rövidebb a tavalyi anyagnál, a hangszerelés is mellőzi a billentyűsöket, mert itt minden a két gitár-dob-basszus-ének felállásról szól és legvégül úgy érzem, hogy inspiráció és fifika terén is szerényebb most a produkció, mint tavaly volt.
A "Holy Ground" esetében pont az fogott meg, hogy a klasszikus rockkereteket megtartva a The Dead Daisies olyan hangulatokat, megoldásokat és legfőképpen olyan dalszerzői teljesítményt vitt bele az egész anyagba, hogy annak egész egyszerűen nem tudott ellenállni az, aki ezen a zenén nőtt fel. Nos, a "Radiance" kapcsán pontosan ezt hiányolom: korrekt, ám igen rövidre fogott, spórolós tíz tételt kapunk, melyek egy pillanatra sem mozdulnak ki a tradicionális hard rock szállásvidékéről.
Már a nyitó Face Your Fear című tétellel megkapjuk a lemez zanzásított verzióját: szépen, öblösen szól minden ebben az alapriffre épülő nótában, rendesen megdörrennek a hangszerek, de ez kis túlzással bármelyik '70-es évekbeli Led Zeppelin-korongon szólhatott volna (jó eséllyel szólt is).
A Hypnotize Yourself is hasonló cipőben jár: az akusztikus verzét váltja a bitang Zeppelin / AC/DC-hangulat és az egyetlen csúcspont Hughes lélekkel teli vokálja. Félreértés ne essék: iszonyatos húzása van ezeknek a háromakkordos groove-oknak, de most mintha hiányozna a spiritusz, a kraft, melytől beleragadna a fülünkbe Lowy-ék produkciója.
No meg a dalok is átkozottul rövidek: alig tudnak kifutni, a szólók kapcsán is hiányérzetem támad, mert mire rendesen beindulna a nyakam, pont véget is ér Aldrich darálása. Olyan érzésem van, mintha a The Dead Daisies zenészei most puszta rutinból eresztették volna el ezt az albumot: talán érlelni kellett volna még ezeket a szerzeményeket, esetleg hozzájuk írni még egy-két nótát, mert ezt most kicsit vérszegénynek érzem.
Még egyszer: ilyen zenészektől nem fogunk gyenge anyagot kapni és a "Raidance" sem az. Pusztán a tavalyi , remekül sikerült "Holy Ground" tételeivel összehasonlítva találom kevésnek a színvonalat. Pedig a címadó tétel Sabbath-jellegű, doomos atmoszférája remek, a záró Roll On líraibb, epikusabb hangulata is zseniális, azaz nem felejtettek el dalokat írni Lowy-ék, csak most kissé visszafogottabb a végeredmény. Nem baj, majd legközelebb: Glenn Hughes-t pedig innen is kérjük, hogy legyen kedves most már végleg lecövekelni a The Dead Daisies soraiban, mert igazi jutalomjáték ez számára és az utóbbi két évtized legjobb formáját hozza.
8/10
