A hard rock valamikor 1993 környékén, a grunge berobbanásával kapott olyan gyomrost, melyet azóta sem tudott kiheverni. A stílus azóta tulajdonképpen halott: tetszik, nem tetszik, de egész egyszerűen kiment a divatból, mint a swing, a jazz vagy éppen a szinti-pop. Megfutotta a maga körét, de akkor végleg megszakadt az a közel harmincéves folytonosság, melynek során a sorra érkező zenekarok egymás munkásságára építkezve, azokat logikusan továbbfejlesztve írták meg a rocktörténelmet.
Azóta csak totálisan hanyagolható kópiazenekarokat, lelkes amatőrök produkcióit, illetve a régi nagy öregek menetrend szerint érkező újjáalakulásait vagy éppen ikonikus, legendás bandák korábbi tagjait összegereblyéző, ideig-óráig tartó, általában legfeljebb egy-két lemezt megélő kiadós próbálkozásokat van szerencsénk meghallgatni, de a régi tűz már jó ideje kialudt. Új stílusok szó szerint tucatjai születtek, zenei trendek jöttek-mentek és a hard rock és bandái végérvényesen nemzedéki örökséggé váltak. Talán még az AC/DC az a csapat, melynek aktuális lemezei valóban globális eseményszámba mennek, de ennyi.
A The Dead Daisies pontosan ezzel a kifulladással megy szembe tudatosan és programszerűen, tulajdonképpen alapítása óta. Létrehozója, főnöke és üzemeltetője David Lowy (egyébként magyar származású) ausztrál multimilliárdos üzletember, pilóta és rockrajongó gitáros, aki 2013-ban Jon Stevens új-zélandi énekes-dalszerzővel elindította zenei projektjét is. Az első albumuk mérsékelt sikert aratott: ekkor a gitáros gondolt egyet és a The Dead Daisies egyfajta zenei kollektívává változott, ahol rotációban jöttek-mentek a különböző híres zenészek.
Ha gonoszkodni szeretnénk, akkor a formációban Lowy egyfajta levezetési, illetve átmeneti kereseti lehetőséget biztosít azóta is a korosodó vagy éppen a pixisből kieső rockzenészeknek. Ha ezt nem szeretnénk tenni, akkor úgy jellemezhetnénk a bandát, mint egy veterán arcok által vérprofi módon életben tartott produkciót, mely végig rendkívül magas színvonal tolja a dögös, mocskos, koszos hard rockot.
A jelenlegi felállásban Lowy mellett Doug Aldrich szólógitáros (Dio, Whitesnake), Deen Castronovo dobos (Journey, Bad English), illetve Glenn Hughes énekes-basszusgitáros (Deep Purple, Black Sabbath) szerepel, szóval ez egyfajta álomösszeállítás. Glenn Hughes az előző három albumon éneklő John Corabit (többek között Mötley Crüe) váltotta 2019-ben, Doug Aldrich a harmadik korong óta tolja a riffeket, míg az ütősnek ez a második anyaga a projekttel.
Az kétségtelen, hogy eszméletlen húzása van az egész tizenegy tételes, szűk ötvenperces korongnak. Nyoma sincs itt nosztalgiának, alibizésnek vagy a tagok korábbi dolgaiból innen-onnan megmaradt ötleteknek. Átkozottul kompakt, összeszedett, néha még a kilencvenes évek modernebb megközelítését is magukban foglaló dalokat találunk itt (lásd például a Righteous Days című tétel hangulatát).
Glenn Hughes óriásit énekel végig, habár itt nem fedezhetjük fel a Deep Purple vele működő felállásában bemutatott soulos vokáljait: itt végig azt az energiától duzzadó, tökös rockrekesztést hozza, melytől tényleg csak a hideg futkoshat a hátunkon. A lemez pedig tényleg tele van jobbnál jobb nótákkal: a záró Far Away akkora epikus elszállás, hogy a fal adja a másikat, a Bustle And Flow a hetvenes évek legelejére (Hendrix, Zeppelin) megy vissza groove-jában, de a nyitó Holy Ground és Like No Other páros is eszementen húz (az utóbbiban a remek női refrénkórusért külön piros pont jár).
A január 22-én az SPV/Steamhammer kiadó gondozásában megjelenő lemez kapcsán egyetlen negatív megjegyzésem van csak, ez pedig a vokálfronton helyenként túltolt Auto-Tune használata: az idén hetvenéves frontember érzésem szerint erre koránt sincs rászorulva, ráadásul ez a stúdiós fogás pontosan az eredetileg nyers, zsigeri hard rock színtéren tűnik különösen hervasztónak.
Ettől függetlenül a "Holy Ground" rendkívül szerethető, kifejezetten élvezetes album lett, egyedül a 30 Days In The Hole '80-as évek közepi glam metalja lóg ki némileg az egész anyag hangulatából, de a lemez van annyira erős, hogy elbírja ezt a könnyedebb, boogie-s tételt.
Sokszor megírtuk már, hogy a klasszikus, lezárult történelmű stílusokat csak a régi nagy arcok tudják hitelesen játszani és ez nincs most sem másként: a The Dead Daisies ötödik korongja bitangerős produkció lett, Hughes pedig évtizedek óta nem énekelt ilyen meggyőzően. Kötelező!
9/10
