Bő tíz éve szerepel bakancslistámon az, hogy a Thy Catafalque produkcióját élőben megtekintsem, de ez az álom csak egy éve vált reálissá - a Kátai Tamás által vezetett projekt ugyanis a tavalyi Fekete Zaj fesztiválon állt először színpadra egy egyszeri, harminc fővel kiálló monumentális előadás keretében. Azóta pedig valahányszor felléptek, az vagy külföldön volt, vagy szinte azonnal elfogytak rá a jegyek. Így szinte el sem hittem, amikor sikerült bejutnom a szeptember 24-i, az Akvárium Klub nagytermében tartott koncertjükre.
A Thy Catafalque nem hiába egy nemzetközileg elismert projekt; magas színvonalú, egyedi hangzásvilágú albumaikról nem egyszer értekeztünk már mi is szuperlatívuszokban (a legutóbbit például ITT lehet visszaolvasni), valamint két éve volt szerencsénk a projekt mögött álló Kátai Tamással is elbeszélgetni (a videointerjú ITT tekinthető meg). Az én szívemben mindig is kiemelt helyet foglalt el ez a zenekar: zenéjük gyökere a múltból táplálkozik, hangzásviláguk pedig a jövőbe mutat. A népzenét, népi motívumokat nem archaizálva, hanem modern nyelvezettel használják, dalaik tele vannak váratlan elemekkel, a fúzió mégis természetes és gördülékeny marad. Kíváncsi voltam tehát, hogy ez az egyemberes, nemrég testet öltött projekt hogyan fog mutatni a színpadon.
Tudtam, hogy Tamás nem frontemberként fog funkcionálni - bevallottan visszahúzódó természetű, legelső, 2021-es fellépésükön a színpadra is alig ment fel. Most viszont elejétől végéig a pódiumon volt basszusgitárjával és a dalok konferálását is magára vállalta. Bár nem vitte túlzásba: “Következik a következő szám!”- harangozta be a soron következő dalt. “Csillagkohó!”- kiabálta be valaki a közönségből. “Majd az is lesz” - válaszolt neki a színpadról nevetve (és a ráadást megspoilerezve). “Ossian!”- kiáltott be két dal között egy jó humorú tag. “Akela!”- jött az elmés válasz Tamástól.
A koncert felénél megjegyezte, hogy “Valószínűleg most mondanom kellene valamit… De beszéljen inkább a zene”. És már gördült is tovább a program. Láthatóan nagyon élte ezt a félig-meddig háttérbe simuló szerepet: fel-alá sétált a színpadon, eszméletleneket headbangelt basszusgitározás közben, de időnként csak megállt, és egy igazi rajongó arckifejezésével nézte a vele együtt játszó zenészeket.
És hát volt is miért rajongani, nagyon erős felállás állt ki a színpadra szombat este, nagyon erős dalokkal. A banda a Kél keleti széllel kezdett, az éneket Dudás Gábor vitte, és mind megjelenése, mind énekhangja nagyon jól működött ezzel a népdalszerű darabbal. Aztán ahogy haladt előre a program, megjelent a többi énekes is a színpadon: Bokodi Bálint földig érő, lobogó köpenyben szolgáltatta mind az eszméletlen erős screameket, mind a hiperenergikus színpadi jelenlétet. A hölgyek sem maradhatnak megénekeletlenül: Horváth Martina és Dudás Ivett kristálytiszta szólamozásai tették teljessé az élményt.
Az egész este varázslatos volt: az Akváriumban gyakorlatilag testet és atmoszférát öltött a Thy Catafalque-albumok egyedi hangulata, és teljesen úrrá lett a hallgatóságon. A zenekar teljes feketében, albumminőségben (ha nem jobban) nyomta a dalokat, a háttérben úsztak a falon a kivetített grafikák, az énekesnők - amikor épp nem mindenkit elkápráztatóan vokáloztak - hipnotikusan táncoltak, mindeközben lobogtak a köpenyek, a hajak, és a kék ingek. Na de a Kék ingem lobogó utalást félretéve, az est egy pontján valaki tényleg az ingét lóbálta a közönség feje felett - sajnos nem kék volt.
Egy együttes tagjainak a zenéhez és a közönséghez való viszonya nagyon sokféle lehet. Hány olyan zenekar van, ahol a zenészek kultuszt építenek maguk köré… Hány olyan van, akik köré a rajongók építenek kultuszt… És ez az egész kérdés még érdekesebb, ha egy egyemberes produkció elevenedik meg előttünk a színpadon. Esetünkben a fellépők teljes mértékben a zenét helyezték előtérbe.
Nem volt nagy felkonferálás - egyedül a Watch My Dyingos Veres Gábor lett külön kiemelve, amikor feljött egy dal erejéig. Az énekesek gyakran váltották egymást a színpadon, de csak különösebb felhajtás nélkül jöttek, majd mentek, amikor végeztek a saját blokkjukkal. A dalok sem kaptak komolyabb beharangozást, bár egy dolog biztos: számomra kevés szexibb mondat létezik, mint az, hogy “Következik az Ének a búzamezőkről!”. De csak akkor, ha Kátai Tamás mondja.
A kétórás program elejétől a végéig lekötötte a figyelmemet, még úgy is, hogy a zenekar diszkográfiájával kapcsolatos ismereteim nem száz százalékosak. Akár ismertem a dalt, akár nem, úgy éreztem, nem engedhetem meg magamnak, hogy akár egy másodpercét is elszalasszam annak, ami a színpadon történik. Az estének több katartikus pillanata is volt: ahogy a négy énekes négy szólamban énekelte a Minden test fű-t, ahogy a Fekete mezők ikonikus nyitósorai veserepesztően elsüvöltöttek a hallgatók feje felett, amikor végre felcsendült a Köd utánam, ahogy Tamás basszusgitárján nagyokat tépve szavalta prózáit a mikrofonba; szinte vallásos áhítattal éltük át a koncert minden percét. Általában azért járok vízálló szemhéjtusban koncertre, hogy ne izzadjam le a tusvonalamat, de most egész máshogy jött kapóra kedvenc dekorkozmetikumom: így nem mosta el a sminkemet az Ének a búzamezőkről alatt kicsorduló örömkönnyem.
Elég sok szót leírtam már, de ahhoz nincs elég, hogy eléggé nyomatékosítsam: aki teheti, nézze meg a Thy Catafalque-ot élőben. Sajnos a fotóim közel sem adják vissza a lenyűgöző színpadképet, ezért a kedves olvasó elnézését kérem: nehéz úgy fotózni, hogy az egyik kezemben egy sör van, a másikban meg a szívem.
