Bevallom, rettenetesen ambivalens a viszonyom minden idők egyik legkirályabb rockbandájával, az amerikai progresszív metal egykori zászlóshajójával, a Queensryche nevezetű monstrummal. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek első felében egész egyszerűen megkerülhetetlenek voltak, ha előremutató, fantasztikusan zenei, ráadásul intelligens metalt kerestünk életünk aláfestőzenéjeként.
Aztán Chris DeGarmo gitáros-dalszerző 1998-as kiválásával elszállt a varázslat: már a vele készült utolsó albumuk, a "Hear In The Now Frontier" is elég erőtlen volt (ezt érezhette meg DeGarmo), ám ami utána következett, azt bizony klasszikus mélyrepülésként taníthatnák a világ összes rocksulijában. Rettenetesen kínos lemezek sora érkezett szakmányban, Geoff Tate hangja is igencsak érezhetően megkopott, aztán az egészre a frontember és a zenekar többi része közötti botrányos szakítás tette fel a koronát 2012-ben.
Tate helyére Todd La Torre érkezett, aki a korábbi zseniális énekes tökéletes klónjaként működik azóta is. Időközben Scott Rockenfield dobos is kiszállt 2017-ben (ismét pereskedés elé állítva a bandát), helyére Casey Grillo állt be, majd Parker Lundgren gitáros is kilépett tavaly, akit viszont Mike Stone pótolt (ő 2003 és 2008 között már játszott a formációval). Így ma már csak Michael Wilton gitáros és Eddie Jackson basszusgitáros található itt az eredeti felállásból, így a csapat - valljuk be - egyre inkább egyfajta tribute-bandaként funkcionál azóta is.
Mindig is az volt a véleményem, hogy 2012 után egyszerűbb lett volna más néven folytatni (ahogy az eredeti terv szólt, még Rising West kódnév alatt), de természetesen a pénz nagy úr és a kockázatos nullára való kezdés mindenki számára vállalhatatlan volt. Így a Queensryche Todd La Torre-ral visszakanyarodott két korong erejéig a '80-as évek klasszikusabb metalvonalához, de aztán a 2019-es "The Verdict" megint visszacsempészte azokat a grunge/alternatív jellegű dalokat, melyek miatt az aranyéveket követően megbomlott anno a csapategység (előző két anyaguk kritikája ITT és ITT olvasható).
Az október 7-én a Century Media kiadó gondozásában "Digital Noise Alliance" immár a negyedik lemezük La Torre-ral és a "The Verdict" után most az amerikaiak egy meglepő kanyarral többféle, de egészen más hatást vontak be zenéjükbe. Egyrészt jól érezhető a visszatérés a klasszikus "Operation: Mindcrime" dallamvilágához, aztán itt van az Iron Maiden-féle ikergitáros harmonizálás, ráadásul a frontember még Dickinson-féle manírokat is megenged magának (az állandó Geoff Tate-imitáció mellett), ami szerintem egészen elképesztő egy ilyen kaliberű együttestől, harmadikként pedig megemlíthető a pályatárs, a Fates Warning szomorkás, klasszikus ízű prog-metalja is.
Az új anyagukon tehát nyoma sincs a három évvel ezelőtti grunge/alter rock vonalnak és így sokkal egységesebb, kompaktabb a végeredmény és a fentiekben részletezett összetevők hatására a régi rajongók is fellélegezhetnek, mert van egyfajta Queensryche-esszencia jellege az egész dolognak. A gond csak az, hogy a dalok egész egyszerűen nem elég erősek. Felvillanások vannak csak, melyek emlékeztetnek a banda régi dicsfényére, de ezektől sokkal inkább támad kedvünk a klasszikus anyagaikat újra megpörgetni, semmint az utánérzés utánérzésével tölteni az időnket.
A Lost In Sorrow és a Hold On egyértelműen az "Operation: Mindcrime" nosztalgiájára épít, a nyitó In Extremis és a Sicdeth hallatán nem lehet megkerülni az Iron Maident (a britek törzskönyvezett rajongói akár az adott lemezérát is meg tudnák mondani, ahonnan az inspiráció érkezett). Az Out Of The Black és a Realms a már említett Fates Warning-hatásokat hozza, míg a Forest nagyon kellemes ballada, az energiával feltöltő, pozitívabb hangvételű fajtából.
A záró Tormentum megint Dickinson/Tate-féle mixvokállal érkezik és a riffek, meg a dallamok is ismét a briteket idézik. De a promó még egy meglepetést tartogatott, melytől gyakorlatilag akkora hátast dobtam, hogy alig kaptam levegőt. A bónusztétel ugyanis nem más, mint Billy Idol Rebel Yell című klasszikusának feldolgozása és La Torre itt csont nélkül hozza a brit rocker hangját. És ekkor végre leesett: La Torre nem is akar saját maga lenni, ő egy tökéletes zenei karaoke-kaméleon. Hogy aztán ennek az egésznek mi a fene köze van a Queensryche zenei örökségéhez Billy Idolustól, Dickinsonostól és Fates Warningostúl, azt fejtse meg más, mert nekem már évek óta nem sikerül.
7/10
