Március 1-én a Century Media terjesztésében, de a csapat saját kiadójának gondozásában végül megjelent az újgenerációs Queensryche harmadik soralbuma "The Verdict" címmel: a közösségi finanszírozásban készülő anyag megszületése a Pledge Music csődje miatt sokáig kétséges volt (erről ITT írtunk), de végül a boltok polcaira érkezett a korong. Ismerve a brigád rendkívül viharos történetét, nem volt kétséges, hogy most sem ússzuk meg némi dráma meg fejcsóválás nélkül és hát úgy is lett.
Ha valaki a Marson töltötte volna az elmúlt hat-hét évet: 2012-ben az együttes kirúgta ikonikus énekesét, Geoff Tate-et és Todd La Torre frontemberrel pótolta. Évekig tartó pereskedés, majd bírósági megegyezés született: Tate a saját összetrombitált bandájával továbbra is játszhat Queensryche-nótákat a koncerteken, a katalógus-értékesítésen (albumok, merchandise, stb.) pedig minden bizonnyal megosztoznak. Tate azóta már egy lemeztrilógiát is megjelentetett (az egyik korong kritikája ITT olvasható), de a produkcióját egyre növekvő mértékű érdektelenség kíséri.
Az anyabanda azóta kiadott két korrekt, noha korántsem korszakalkotó anyagot (a "Condition Hüman" recenziója ITT található): valahogy olyasféle érzése lesz az embernek ezeknek a daloknak a hallgatása közben, mintha a Tate-korszak fel nem használt demóit hallgatná. A csapat észrevehető módon tudatosan kanyarodott vissza a nyolcvanas évek klasszikus heavy-prog hangzásához, élőben is azokat a számokat vették elő: Torre hangja pedig egy az egyben hozza Tate hangszínét, előadásmódját, manírjait azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy az eredeti frontember hangterjedelme mára kétségtelenül radikálisan leszűkült, míg Torre simán kiénekli azokat a kegyetlen magasakat is.
Az alapvető problémám a Queensryche jelenkori teljesítményével két tényezőre vezethető vissza: egyrészt pontosan erre a tribute-zenekar jellegű imitációra. Teljesen érthetetlennek és feleslegesnek érzem a dolgot (ha új énekesre vált az együttes, akkor miért kell utánozni az előzőt?): egy ilyen kaliberű banda egész egyszerűen nincs erre rákényszerítve. Mennyivel izgalmasabb lenne egy teljesen más torokkal rendelkező frontemberrel, az annak saját megközelítésével megírt szerzeményeket megismerni! Ez a hozzáállás bizony tökéletes biztonsági játéknak tűnt már a kezdet kezdetén és nem is sok jót ígért a jövőre nézvést.
A másik gondom az az, hogy a Queensryche mindig is az innovációról, a fejlődésről és az újdonságról szólt: a banda lelke egyértelműen gitárosuk és fő dalszerzőjük, Chris DeGarmo 1997 végi távozásával veszett el. Azóta - bárhogy is próbálkozzanak - egész egyszerűen nem tudnak olyan színvonalú dalokat írni, mint az aranyérában. Ráadásul a Torre-korszakban minden arról szól, hogy most aztán visszatértek a metalhoz és szinte erőltetetten próbálták magukat - a külsőségekben is - eszerint pozicionálni.
A zenekar 2017 elején ismét egy alapítótagot volt kénytelen nélkülözni: Scott Rockenfield dobos gyermeke születése miatt pihenőre vonult, de azóta sem tért vissza az együttes soraiba, sőt, semmilyen módon nem vett részt a "The Verdict" munkálataiban, azaz a dobsávokat is Todd La Torre ütötte fel. Így mára mindösszesen két eredeti tag maradt a csapatban (Michael WIlton gitáros és Eddie Jackson basszusgitáros): mindez kínosan kezd emlékeztetni a legrosszabb eljelentéktelenedési-megszűnési forgatókönyvekre, melyekből annyit és oly jól ismerünk a rocktörténelemből.
Ez tehát az a háttér és környezet, melyben az új lemez megszületett: személy szerint azt vártam, hogy a "The Verdict" folytatja az előző két korong hagyományait és a tradicionális nyolcvanas évekbeli progresszív metalban gyökerező produkcióval rukkol elő. Hát, nem: az anyag igen erős szemléletváltást tartalmaz és mintha maga a zenekar is ráébredt volna, hogy ha tovább mennek az eddigi úton, akkor tényleg csak ásítozás fogja kísérni a friss albumokat. Mintha meghallották volna a kritikákat és úgy döntöttek, hogy mernek váltani.
A "The Verdict" mondhatni tipikusan indít: a nyitó Blood Of The Levant és a Man The Machine a lemez leghagyományosabb hangvételű darabjai, nem is véletlen, hogy ezek lettek a felvezető kislemeznóták. Főleg az utóbbi sikerült kiválóan (a rövid szóló is remek): itt még semmi sem utal a váltásra, szépen ringatózunk a klasszikus nyolcvanas évekbeli amerikai prog-metal hullámain.
A meglepetés a harmadik tétel, a Light-years indulásával veszi kezdetét: kifejezetten grunge/alternatív rockos dallamok kúsznak be a nótába, de ezt a vonalat folytatja az Inside Out és a Propaganda Fashion is. Nagyon furcsa érzés viszonthallani azokat a megoldásokat, melyek a csapat történetében az 1994-es "Promised Land" korongon váltak először kézzelfoghatóvá.
Bevallom, sokadik hallgatás után a korong első fele vált a kedvencemmé és tartogatja számomra a legérdekesebb és legizgalmasabb pillanatokat. Innentől valahogy leül az anyag és újabb standard és meglehetősen felejthető szerzemények gördülnek elő: a Dark Reverie egy hangulatos, szomorú ballada, de azt azt követő tételek (Bent, Inner Unrest, Launder The Conscience) úgy suhantak el mellettem, hogy egyetlen memorizálható refrént vagy dallamot sem találtam, melybe megkapaszkodhattam volna. A záró Portrait hallatán azonban megint felkaptam a fejem: mintha a "Hear In The Now Frontier" érája köszönt volna vissza, csak éppen izmosabb, kiérleltebb, bölcsebb verzióban.
Furcsa irányt választott tehát az amerikai csapat: vérfrissítésként pontosan azokat a hatásokat, hangulatokat, melódiákat csempészték suttyomban vissza az új korszak harmadik soralbumára, melyek totális térnyerése miatt anno megszabadultak ikonikus frontemberüktől. A változtatás szükségességének felismerése és szándéka mindenképpen dicsérendő: tényleg vannak jó nóták a lemezen, viszont mintha csak félszívvel vállalták volna ezt a vonalat. A standardabb prog-metal tételek színvonala sajnos egyértelműen esett az előző korongjukhoz képest (lásd a fentebb említett, eléggé töltelékjellegű számokat).
Todd La Torre Tate-imitálását én teljes tévútnak érzem: ez már a harmadik vele készített lemez és még mindig ragaszkodik ehhez a - valljuk be, meglehetősen - hálátlan szerepkörhöz. A nagy kérdés azonban az, hogy milyen lesz a "The Verdict" fogadtatása: vajon azok a rajongók, akik megváltásként fogadták az új énekest és a metalhoz történő 2013-as visszatérést, mit fognak szólni az újra megcélzott grunge/alt-rock irányhoz? Scott Rockenfieldet pedig valahogy tessék visszacsábítani a zenekarba, ha kérhetjük.
7,5/10
