Amikor bejelentették, hogy a Volbeat Servant Of The Road nevű turnéjának lesz hazai állomása és megláttam, hogy a Barba Negrában lesz megrendezve, nagyon meglepődtem. Ugyanis Michael Poulsenék már rég kinőtték a klubokat és mivel november 5. volt a koncert időpontja, nyilván a szabadtér szóba sem jöhetett. Viszont azzal a hírrel összevetve, hogy a Negrának el kell költöznie a Neumann János úti bázisáról, már előrevetítette, hogy az új helyszín jóval nagyobb befogadóképességű lesz.
Azóta már persze megannyi nagy sikerű koncerten megtapasztalhattuk, hogy klubszinten egy valóban minden eddiginél nagyobb koncertterem fogja kielégíteni a szórakozni vágyókat, ezáltal biztosítva, hogy senkinek vagy csak minél kevesebbeknek kelljen lemaradnia kedvencéről a szűkös kapacitás miatt. Viszont a Volbeatre még így is akkora volt az érdeklődés, hogy a szervezők kénytelenek voltak nagyobb helyszínt keresni.
Így esett a választásuk az MVM Dome arénára. Ezzel nem csak férőhelyet nyertünk mi nézők, hanem ezáltal ülőhelyekre is lehetett jegyet váltani, illetve a második körös jegyértékesítéskor csak arra. Másik előnye a helyszínnek, hogy ide a nagyobb, trapéz alakú kifutót is fel tudták állítani Poulsenék a kisebb helyszíneken használt egyenes kifutó helyett. Ennek az elrendezésnek nagy előnye volt, hogy körül lehetett állni és ezáltal szinte mindenki közel tudott kerülni a zenészekhez, a közre zárt területre pedig elsősorban VIP-csomag váltásával lehetett bejutni, de erről később. Viszont a hátránya az volt, hogy az oldalánál megállva megoszlott a figyelem a kifutó vége és a színpad között.
Az MVM Dome egy friss létesítmény. Amíg be nem jelentették ide a Def Leppard/Mötley Crüe koncertet, a létezéséről sem tudtam. Gyanítom, hogy a Volbeat koncertje is az elsők között került itt megrendezésre. Mint rock/metal koncert, egész biztosan.
Így elsőre kisebbnek tűnik a hely, mint a Papp László Aréna, kisebb a küzdőtér része is, viszont így a lelátók sincsenek messze a színpadtól, így ülőhelyekről is közeli a koncertélmény. Az utóbbi időben azt is megtapasztalhattuk, hogy remek összeállításban turnéznak a zenekarok. Elég csak az Arch Enemy/Behemoth vagy a Machine Head/Amon Amarth párosításokra gondolni. A Volbeatet is két ismert név kíséri a turnén. Az amerikai Bad Wolves és a walesi Skindred
Az estet a Bad Wolves nyitotta. Ők a Cranberries Zombie feldolgozásával kerültek be a köztudatba. Azóta már több daluk is tanyázott a Billboard-lista élén. Többek közt a koncerten is elhangzott Killing Me Slowly. Engem sohasem fogtak meg annyira, hogy nyomon kövessem a zenekart, így azt sem tudtam, hogy az eredeti énekes Tommy Wext már nincs a csapatban. Őt még A Five Finger Death Punch soraiban láttam, amikor kisegítette őket Ivan Moody rehabilitációja idején.
Őszintén szólva ő karizmatikusabb előadó volt, mint a helyére került Daniel „DL” Laskiewicz. Bár utóbbi is mindent megtett ezen az estén, hogy megmozgassa a közönséget és hát sikerült is neki. A többiek is kivették azért a részüket a hangulat fokozásából. Igyekeztek kihasználni a kifutó nyújtotta lehetőséget, sőt, Max Karon gitáros még a közönség közé is lejött. Sajnos a hangosítás elég kása volt, így aki nem ismerte a dalokat, az a már említett Zombie-t tudta igazán élvezni. Persze ezt együtt is énekelték Daniellel. Közben világítottak a telefonok és öngyújtók Dolores O’Riordan emlékére.
A hangzás nem sokat javult a Skindredre sem. Ők már nem ismeretlenek a magyar közönség előtt sem. Több ízben jártak már nálunk, többek között a Sziget fesztiválon, a Hegyalja fesztiválon és a LeszFeszten. Ragga-rock-metal keverék zenéjükkel kiváló hangulatot képesek csinálni bármikor, így jó húzás volt berakni őket ide a Volbeat elé is.
A kifutó nyújtotta lehetőségeket náluk csak az énekes Benji Webbe használta ki. Ő viszont rutinosan mindent elkövetett, hogy felpörgesse a hangulatot. A guggoltatástól eltekintve mindenre rávette a közönséget. Volt közös énekeltetés, sőt még a fej fölött pörgetett pólókkal propellerezés is, amit a Fish is átvett tőlük és ami a nyári nagy melegben valószínűleg jobban is elsült volna.
Mint említettem, remekül körül lehetett állni a kifutót, így megbeszéltük, hogy a Volbeatre mi is közelebb húzódunk a kordonhoz. Ám nem hogy közelebb nem kerültünk, de mivel másoknak is ez volt a terve, az elénk tömörülőktől egyre hátrébb kerültünk. Miközben konstatáltuk, hogy akkor jó lesz nekünk az eredeti helyünkön is, a semmiből odajött egy fickó, vélhetően a Volbeat stábjából és átnyújtott nekünk egy-egy karszalagot, amivel be lehetett menni a kifutó közepébe, az úgynevezett Parasite Pit-be. Gondolom, erre azért volt szükség hogy feltöltsék vele a helyet, mivel VIP-csomagot kevesen váltottak, így 20-30 ember lézengett ott, ami valljuk be, nagyon hülyén mutat.
Mondanom sem kell, hogy az örömünk határtalan volt. Bár itt a figyelem megosztás hatványozottabb volt, de ki bánta, miközben klubkoncerten érezhettük magunkat az arénában. De még felocsúdni sem volt időnk a kialakult helyzetből, mert már kezdődött is a koncert. Az egész színpadot, sőt még a lelátó felső karéját is beborító ledfalakon olyan látványorgia vette kezdetét, hogy egyik ámulatból a másikba estünk, mindemellett a hangzás sem hagyott sok kivetni valót maga után.
A Devil’s Bleeding Crownnal Poulsenék pedig ránk rúgták az ajtót, alaposan megadva ezzel az est hangulatát. A kötelező slágerek mellett négy dal is helyet kapott a programban az új lemezről (elvégre lemezbemutató turné volt), a Temple Of Ekur, a Wait A Minute My Girl, a Shotgun Blues és a The Sacred Stones. A led-paneleknél azonban nem állt meg a látványelemek sora. A Wait A Minute My Girl alatt hatalmas, fekete, Volbeat feliratú lufikkal borították be a nézőteret, valamint előkerült egy zongora és egy szaxofon is, hogy még erőteljesebb legyen a rockabilly életérzés. Később a Die To Live-ban is közreműködött ez a páros.
Többször kaptunk konfettiesőt is a nyakunkba, melyből az egyik adag piros-fehér-zöld volt. Ha pedig az embernek nem volt kedve forgolódni, a dob mögötti led-falon is nyomon lehetett követni az eseményeket, gyönyörű minőségben. Kaspar Boye Larsen és Rob Caggiano is sűrűn kihasználta a kifutóban rejlő lehetőségeket és akivel tudtak, közben le is pacsiztak, így igazán közvetlenné téve a bulit. Utóbbit közös énekléssel fel is köszöntöttük születésnapja alkalmából.
Húsz dal fért bele a bő másfél órás szettbe. A kihagyhatatlan dalok közül az Only Wanna Be Whit You-t éppen csak megidézte Poulsen néhány taktus erejéig a Sad Man's Tongue előtt. Viszont a turnén itt játszották először a Lonesome Ridert és a Slaytant. A négydalos ráadásban kapott helyet a For Evigt, melynek a reffrénjét dán nyelven feliratozták a kivetítőn. Az estet pedig mi más is zárhatta, mint a Still Counting .
Ha még dalokban lehetett is hiányérzetünk, látványban biztos nem. A dán csapat kétséget sem hagyott afelől, hogy megérdemelten tartanak ott, ahol. Az egész produkcióból sütött a profizmus mind zenei, mind kivitelezés terén. Mégis totál laza és görcsölésmentes volt az egész show. Jól esik látni, hogy a nagy öregek után (bár a Volbeat is több mint 20 éves) lesznek/vannak rock/metal zenekarok, melyek arénákat, stadionokat tudnak megtölteni. Nálam ez a koncert eddig az év bulija, letaszítva ezzel a trónról a két héttel ezelőtti Godsmacket.
Program:
01. Devil's Bleeding Crown
02. Pelvis On Fire
03. Temple Of Ekur
04. Lola Montez
05. Last Day Under The Sun
06. Fallen
07. Sadman's Tongue
08. Wait a Minute My Girl
09. Black Rose
10. Happy Birthday to Rob Caggiano
11. Shotgun Blues
12. Seal The Deal
13. The Devil Rages On
14. Lonesome Rider
15. Slaytan
16. Dead But Rising
Ráadás:
17. The Sacred Stones
18. Die To Live
19. For Evigt
20. Still Counting
Fotók: Máté Évi
