2001-ben Martijn Westerholt kivált a holland Within Temptationből, egy évvel később pedig saját projektet indított Delain név alatt, amely csapat igen komoly változásokat élt meg az elmúlt 20 év során. Több tagcsere tarkította pályafutásukat, hol a dobos, hol a gitáros poszton, ám két ember végig fix maradt: a fent említett Martijn és Charlotte Wessels énekesnő.
Első albumuk, a "Lucidity" megjelenésekor (2006) még teljes mértékben a szimfonikus metal vonalán mozgott a formáció, majd szépen lassan egy teljesen más irányba fejlődött tovább a zenéjük: idővel a poposabb elemek is megjelentek, a 2009-es "April Rain" és a 2012-es "We Are The Others" egyértelműen megmutatta, hogy a Delain mer saját maga lenni. A következő lemezeken - "The Human Contradiction" (2014), "Moonbathers" (2016, kritika ITT), "Apocalypse&Chill" (2020) - is ez az irány dominált, és a sokáig csak előzenekarként fellépő együttes az elmúlt években főzenekarrá nőtte ki magát. Azonban a szimfonikus vonalat is megőrizték, nem távolodtak el végleg a gyökereiktől. És ez így teljesen rendben is volt.
2021 februárjában látott napvilágot a bejelentés, miszerint az együttes addig ismert felállásában megszűnik létezni - távozott Charlotte, Timo Somers és Otto Schimmelpenninck van der Oije. A zenekaron belüli ellentétek elérték a kibékíthetetlenség szintjét, így a három zenész a kilépés mellett döntött, Martijn viszont megnyugtatta a rajongókat: a Delain nem hal meg. 2022 nyarán, a The Quest And The Curse című új dalukban mutatták be az új tagokat, az énekesnő pedig az erdélyi Gyulafehérvárról származó, de 15 éves kora óta Olaszországban élő Diana Leah lett, aki rengeteg feldolgozás-videóban mutatta meg tehetségét, énekelt többek közt Within Temptationt, Nightwish-t, de még Christina Aguilerát is. Érdekesség, hogy a dobok mögé az a Sander Zoer került vissza, aki egy ciklusban már erősítette a bandát 2006 és 2014 között.
Még három videoklipes szerzeménnyel jelentkezett a csapat, ezek a Beneath, a Moth To A Flame és a Queen Of Shadow voltak, február 10-én pedig boltokba került az új felállású Delain új, sorban hetedik stúdióalbuma, a "Dark Waters".
Tulajdonképpen a csapat minden lemezén volt olyan nóta, amely kevésbé nyerte el a tetszésemet, de igazából ezek a gyenge pontok elvesztek a rengeteg erős szám között. A "Dark Waters"-t hallgatva az első, ami feltűnt, hogy szinte nincsenek átmenetek a dalok között, mintha a közel 50 perces játékidő egyetlen, rétestészta-hosszúságú eposszá állna össze. Majdnem mindegyik ugyanarra a sablonra épült, mellőzve a merészebb megoldásokat. Lehet, talán sokan nem értenek most egyet velem, de érzésem szerint Charlotte-ban megvolt az a lázadás, ami annak idején sikerre vitte ezt a csapatot, de legalábbis igen sokban hozzájárult ahhoz, hogy a Delain rajongótábora hatalmasra duzzadjon. Bátran kísérletezett a hangjával is, gondoljunk csak például a 2019-es Masters Of Destiny epikus refrénjére. Diana tehetséges, ez kétségtelen, szépen énekel, kedves lány benyomását kelti, ám nincs meg benne az az átütőerő, mely elődjében megvolt.
Bár a zene megpróbálja követni az előző albumok vonalát, nem igazán hozza azt a pörgős, igazi Delain-életérzést, amely a régebbieken jelen volt. Tíz tétel sorakozik fel a lemezen, és mindegyik ugyanazon a középtempós, lagymatag alapokon nyugszik. Érezhető, hogy egy letisztultabb hangzást szerettek volna elérni, de pont ettől hat teljesen sterilnek és monotonnak a dalcsokor. Hiába vendégénekel Marko Hietala (ex-Nightwish) az Invictus című szerzeményben, hiába Paolo Ribaldini jelenléte több dalban is, és hiába hallhatunk kórusokat, valami nagyon hiányzik a számokból: ez pedig a lázadó vér. Talán a The Quest And The Curse, a Tainted Hearts és a Mirror Of Night azok a szerzemények, amelyek valamennyire mernek kilógni a sorból.
A tagcserék nem kevés kockázattal járnak, főleg, ha egy régóta létező zenekarról beszélünk. Van olyan csapat, ahol kimondottan előnyére változott a hangzás, gondoljunk csak például a Lacuna Coilra, ahonnan 2016-ban több alapító tag is kilépett, ám azóta két bitang erős albumot - "Delirium" (2016) és "Black Anima" (2019) - jelentettek meg (e két kiadvány kritikája ITT és ITT olvasható.)
A "Dark Waters" visszaszorítja a Delaint az úgynevezett biztonsági játékos kategóriába, ahol egy zenekar megmarad a régi sémáknál, és ahol a kísérletezés, az ötletesség csak nyomokban lelhető fel, helyenként pedig az az érzésem támadt, mintha néhány, korábban leselejtezett dalötletet vettek volna elő a fiókból. A kiadvány elvileg azt hivatott megmutatni, mire képes a banda az új zenészekkel és énekesnővel. Éppúgy, mint a pályatárs Xandria új albuma esetén (kritika ITT) is, és míg utóbbi csapat újdonsága rendesen megugrotta a lécet (nemcsak nálam, hanem az általam megkérdezett emberek többségénél is), addig a Delain friss lemezétől ne várjunk hasonlót.
Várós volt nagyon a korong, ehhez képest az együttes az eddigi legvérszegényebb munkáját izzadta össze. Az energikus, vibráló és ötletes zenét felváltotta egy, a háttérzaj-kategóriába sorolható valami, ami takarításhoz tökéletes, de egyszerűen nem lehet elmerülni a számokban. Egyfajta görcsös bizonyítani akarás érezhető a dalokban, afféle "igenis, megmutatjuk, hogy így is jók vagyunk" - attitűd formájában. Persze ettől függetlenül biztosan lesznek olyan vélemények is, miszerint az album egy mestermű, de én, mint régi rajongó, az ötletességnek, a lázadásnak - ami a Charlotte Wessels nevével fémjelzett korszakot jellemezte - az írmagját sem találtam meg rajta. Talán majd a következő anyagon.
7/10
