A Mötley Crüe / Def Leppard koncert másnapján (és harmadnapján) ugyancsak egy olyan zenekar látogatott el hozzánk, mely szintén a '90-es években, pontosabban '98-ban járt nálunk utoljára. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy akkor a Black Sabbath előtt, még ha csak néhány dal erejéig is, de láthattam élőben a klasszikus felállásban a Panterát.

Az ő bulijuk végére sikerült belógnom a koncertre. Akkor még nem sejtettük, hogy utoljára látjuk ebben a formában őket itthon, hogy néhány év múlva feloszlik a zenekar és milyen tragikus események zajlanak majd le. Milliókra volt nagy hatással a banda és nagy kár, hogy a nézeteltéréseiket nem sikerült rendezniük, még az Abbott-tesók életében. Talán akkor a sors is más forgatókönyvet írt volna. Dimebag Darell tragikus és Vinnie Paul hirtelen halála mélyen megrázta a metaltársadalmat és úgy tűnt, hogy végleg le kell mondanunk róla, hogy valaha Pantera-zenészek tolmácsolásában hallhassuk a klasszikus dalokat.

Tavaly év végén aztán sokakat lázba hozott a bejelentés, hogy  Rex Brown és Phil Anselmo újra összeáll  és két kiválló zenésszel, Zakk Wylde-dal és Charlie Benante-tel kiegészülve csinálnak néhány fesztiválfellépést Pantera néven. A néhány buliból aztán turné kerekedett, majd ez a turné elérte Európát és vele együtt szerencsére Budapestet is. 

A Barba Negrás buli pillanatok alatt teltházas lett és sokáig úgy tűnt, hogy nagyon sok rajongó hoppon marad, mert a szervezők nem kerestek nagyobb helyszínt a hatalmas érdeklődés ellenére sem. Mígnem a németeknek és az osztrákoknak eszébe nem jutott, hogy Anselmo-nak volt évekkel ezelőtt egy náci karlendítéses ügye, ami miatt visszamondták a német és osztrák dátumokat. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy az ominózus eset óta már meghakniztatta a két országban a Pantera-dalokat hősünk Anselmo and The Illegals néven (a Rockmaratonon is felléptek) és akkor valahogy nem jutott eszükbe, hogy mi is történt anno. Na de a megüresedett osztrák dátum pont kapóra jött a szervezőknek és így le is szerveztek rá még egy pesti bulit.

A két nap közül az elsőn sikerült látnom a csapatot, amikor is a Live Life Hard nyitotta az estét (másnap a Teeth Marks). Nem sok infóm volt a csapatról előtte, de amikor megláttam a zenészeket, akkor beugrott, hogy valahol valamit már olvastam róluk. A zenekarban két ismerős zenész is volt, Vörös Attila és Jozzy, akiket ugye leginkább a Leander Rising és a The Hellfreaks soraibóli smerhetünk. Meg hát ugye a Vulgar Display Of Cover Pantera-tribute zenekarból. Úgyhogy ha valami véletlen folytán valami történt volna a Pantera gitárosainak egyikével, akkor is le lehetett volna tolni a bulit. Na de szerencsére semmi ilyen nem történt, viszont e két név rögtön biztosíték is volt, hogy bizony minőségi muzsikálást fogunk hallani, a bemelegítésre kapott fél órában.

Zeneileg nehéz lenne behatárolni őket, de zúzásban nem volt hiány. Mellette néhol jazzes témák is helyet kaptak. Az ének is változatos volt a raptől a dallamokon át a screamig volt minden, a fogós reffrénektől a Deftonesos elborulásig. Elsőre jó benyomást tett a csapat, pláne, hogy a dinamikus zenét meg is támogatta a zenészek, főleg az énekes Partos Bence folyamatos mozgása. Szerintem nem ez volt az utolsó találkozásom velük.

És most térjünk rá az est főszereplőire. A rajongók körében is heves vitákat váltott ki, hogy van-e létjogosultsága ebben a formában Pantera néven letolni ezeket a bulikat. De igazából ha  belegondolunk abba, hogy hány olyan zenekar működik ennyi ideje eredeti tagsággal, akkor lehet, hogy az eredményt a két kezünkön meg tudjuk számolni. De valójában a nézőszámok önmagukért beszélnek. A Barba Negra is csordultig megtelt az első napon, olyannyira, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni. De ha az információim jók, akkor a második nap sem maradt sokkal alul nézőszámban.

Miközben a koncertre várakoztunk, az első soroknál megjelent Zakk Wylde, egyik kezében egy pankrátor akciófigurával, másikban pedig a telefonjával, hogy felvegye a közönség reakcióját a kis performanszáról. Persze hatalmas ováció kísérte a mókázást. De ez csak egy röpke pillanat volt, hiszen másodpercekre voltunk attól, hogy elinduljon az intró, majd lehulljon a Pantera feliratú lepel és elinduljon a földbedöngölés. 

A New Level, Mouth Of War, Strength Beyond Strength kombóval meg is adták az est alaphangját. Tény, hogy az Abbott-tesók pótolhatatlanok, ahhoz azonban kétség sem férhet, hogy Dime dolgait csakis Zakk Wylde-ra volt szabad bízni. Végtelen alázattal tanulta meg és adta elő Dimebag témáit. Ugyanez mondható el Charlie Benante-ról is, akit én egyébbként is csípek az Anthraxes ténykedése kapcsán, de ezalatt a három dal alatt a kétkedőket is meggyőzte, hogy ő is jó választás volt Vinnie helyére. A két alaptagnak meg ugyebár kötelező volt hozni a szintet. Nem is volt kétséges, hogy Rex Brown precízen nyomja majd a témákat, de túl sok panasz Anselmo-ra sem lehet. Több gerincműtét után már elnézzük neki, hogy nem szántja úgy a színpadot, mint anno, de sokkal jobb teljesítményt nyújtott, mint a Rockmaratonon. Ebből is látszik, hogy bár kétségkívül rengeteget hoz nekik a konyhára az újraegyesülés, de nem kívánják a hakni szintjére degradálni a történetet.

A Becominggal és a I'm Brokennel folytatódott a szett, továbbra sem hagyva lazán a bulit. Majd egy, a múltban is ritkán játszott dal, a Suicide Note Part II. következett. És ha még itt sem érezte volna magát a közönség földbedöngölve, olyan dalok következtek, mint: 5 Minutes Alone, This Love, Yesterday Don't Mean Shit, Fucking Hostile. Ezen a ponton már a zenekarnak is szüksége volt egy kis pihenőre, így a felvételről bejátszott Cemetary Gates alatt Dime és Vinnie életéból láthattunk bejátszásokat a kivetítőn.

Őszintén szólva nehéz volt meghatottság nélkül nézni a képsorokat. Még most is, ahogy felidézem, miközben írom ezeket a sorokat. A bejátszás alatt a színpadra hoztak egy perkát, hogy Benante a dob mögül előbújva azon kísérje a többieket a Planet Caravan alatt. Méltó megemlékezés volt ez a két tesó emléke előtt. A véghajrában aztán ismét csak felpörgött a zúzógép. A Walk alatt Csihar Attila is tiszteletét tette a refrén vokálozásban. Majd jött a Domination/Hollow és végül a Cowboys From Hell-lel zárták az estét.

Felejthetetlen nyáreste volt. Azt hiszem, hogy ezt/ezeket a koncerteket sokáig fogjuk még emlegetni. Akik pedig hullagyalázásnak gondoltják ezt az egészet és távolmaradtak, azok bánhatják. A jelenlévőket, úgy gondolom, meggyőzték a formáció létjogosultságáról.