Szerintem eddig jelen cikkünk alanya okozta számomra a legtöbb fejtörést, mióta lemezkritikák írásával foglalkozom. Egy darabig abban sem voltam biztos, hogy írjak-e erről a korongról. De kezdjük az elején. 

Először is, a Cthulhu Dreamt nem egy zenekar. Ez később lett nyilvánvaló számomra. Miután kézhezkaptam a sajtóanyagot, vad keresésbe kezdtem, hogy mégis mit kell róluk tudni. Gyors Google-pötyögés, de a Metal Encyclopedia nem írt róluk semmit, viszont aránylag sok találatot kaptam egy ugyanilyen című multimédiás, társas szerepjátékról. Aztán nagy nehezen meglett a Bandcamp-oldal is. Öröm és üdvrivalgás, tekintve, egy beszkennelt könyvecskén kívül semmi nem volt a zene mellé, amit lehetett volna olvasgatni. Itt viszont hamar nyilvánvalóvá vált, hogy mégis van némi kapcsolat a két produktum között. És itt térünk rá a másik dologra. Ez egy soundtrack lemez, konkrétan egy EP (-nek szánt, de elég terjedelmes anyag). Ami nem kizárólag metal meg rock. És akkor térjünk rá végülis, hogy milyen ez az egész. 

Itt most tartózkodni, fogok attól, hogy minden dalt kielemezzek, ugyanis, a tizennégyből kilenc dal eredeti szerzemény, a másik öt igazából korábbi kiadványok (igen volt több is, illetve azóta is jött ki új) egy-egy dalának a remixe. Úgyhogy most tömör és lényegretörő leszek. Bár elsőre úgy tűnhet, hogy egy masszívan metal anyaggal találja magát szemben az ember, amikor rányom a "Precursor"-nál a lejátszás gombra, itt egy kicsit összetettebb a kép.

A nyitó EDGe Before Nothing egy valóban masszívan modern metalos tétel, illetve később is hallhatóak még ilyen dalok, például az Euclidean Fields vagy a TRACE Amount Of Death. Viszont ez az egész nagy általában inkább egy fúziós rock, ambient anyag. 

A soundtrack jellegre pluszban ráerősítenek az olyan tételek, mint a (Thar Sands) Obelus vagy a gregorián beütésű Harbringer (egyébként az ilyet imádom, úgyhogy nyugodtan lehet hozni a szentelt vizet meg a karót). Továbbá akadnak még akusztikus dalok is, melyek kifejezetten sötétek és nyomasztóak, pont ahogy szeretem. Ezeknek egy enyhe Katatonia-beütése is van, úgyhogy aki ilyen világból érkezik, az maximálisan meg fogja találni a számítását, főleg a Dreamcatcher című szerzemény kapcsán.

Ami a remixeket illeti, igazából a többségük ilyen abszolút digitálisra hangszerelt fantasy-horror atmoszférájú darab. Ez mondjuk abból a szempontból abszolút nem meglepő, hogy a kísérőfüzet tanúsága szerint pont egy ilyen hangulat megteremtése volt az elsődleges cél. Ami még további érdekes információ a lemezzel kapcsolatban, hogy 1.: ez igazából főleg egy ember munkája, egy bizonyos Reed Reimeré, persze mások is dolgoztak rajta, de az alapvetés főleg tőle származtatható.

2.: van az egésznek egy nagyon személyes és tragikus vonulata is. Lényegében ez az egész projekt, gyanítom, zenéstűl, játékostúl egy requiem. Reed ugyanis elvesztette a lányát, amikor az megszületett, és ez leginkább az Euclidean Fields dalban van kifejtve, melyben nem mellékesen a felesége, a gyerek anyja is szerepel, a narrációs rész az ő tolmácsolásában jut el a hallgatóhoz. 

Kicsit nehéz helyzetben vagyok az értékelést illetően. Egyrészt ez az egyik legváltozatosabb lemez, melyet az elmúlt években hallottam, és ez mindig jó. Viszont ott a másik oldal is, hogy soundtrack-albuma jellege miatt egy kicsit szétesős, kicsit darabos.

A körítés nélkül, ami itt azt a környezetet fedi, melyben ezek a dalok el fognak hangozni, a számok ugyan nagyon jók, de kicsit olyan érzést keltenek, hogy valami hiányzik. Nagyon jó érzés hallgatni ezt a korongot, biztosan elő fogom még venni, de még fel kell dolgoznom magamban a hallottakat. A pontszám legyen jelképes, mert szívem szerint ezt nem osztályoznám. 

8/10