A pszichedelikus acid rockban utazó olasz formáció, a Giöbia a legújabb nagylemezével jutott el hozzám első ízben. Nem friss csapatról van szó, ám az általuk képviselt zenei vonal már eleve gátat szab egy kiadósabb reflektorfénynek, szóval nem lepődtem meg túlságosan azon, hogy most hallom először a Giöbia nevet.

Az egy női és egy férfi frontemberrel felálló banda a korai Pink Floyd találkozik a korai Jean Michel-Jarre-ral típusú muzsikát játszik. A szintetizátor nélkülözhetetlen alkotóeleme a zenekar arculatának, atmoszférateremtés szempontjából szinte a legdominánsabb hangszerként funkcionál.

A Heavy Psych Sounds kiadó gondozásában április 28-án megjelent "Acid Disorder" című nagylemezük (ha jól számolom) már az ötödik a sorban, ezeken kívül egy megosztott kiadvány és egy koncertalbum is megtalálható a diszkográfiájukban.

Mielőtt rátérnék a dalok elemezgetésére, szeretném leszögezni, hogy a Giöbia nem találta fel a szeget, nem is szabad erről az oldalról közelíteni a bandához. Ők egy anno csúcsra járatott stílusirányzat farvizén eveznek, viszont azt el kell ismerni, hogy igen korrekt módon teszik mindezt.

A legnagyobb hatásaik között minden bizonnyal előkelő helyet foglal el a Pink Floyd. Mondom ezt azért, mert egyes dalrészletek szinte már a plagizáció fogalmát karcolgatják. Elég csak belehallgatni a Consciousness Equals Energy vagy Circo Galattico című dalokba és máris bizonyítást nyernek szavaim.

A két frontember úgy osztotta fel egymás között az éneklési feladatokat, hogy mindegyikük egy teljes dalt visz végig. A nyitó Queen Of Wands például férfiénekkel operál, ám egészen a dal közepéig egyáltalán nem jut szerephez a vokál, a szintetizátor van fókuszban. A szintit megszólaltató hölgy bámulatosan kezeli a hangszerét, az énekhangja emellett szinte eltörpül, pedig arra sincs panasz egyébként.

A másodikként érkező The Sweetest Nightmare című darabban le is meózhatjuk hangi adottságait. Az acid rock megtestesítőjeként szolgáló darab hullámzó ritmikája szép lassan kúszik be a bőrünk alá, mígnem azon kapjuk magunkat, hogy önkívületben vergődünk a Giöbia hálójába tekeredve, akár egy jókora adag LSD-t benyalt Woodstockban fesztiválozó.

Ezután a már említett Consciousness Equals Energy következik, mely egyfajta főhajtás a Pink Floyd nagysága előtt. A Screaming Souls erőteljes dobtémával nyit, és ez a vehemencia szinte végig jelen van a dalban. Aztán sorjáznak tovább a pszichedelia oltárán áldozó tételek, mígnem negyvenöt perc után tovaszáll a "bélyeg" hatása és szép lassan visszaszállunk a földre.

Egy rég letűnt zenei korszakot idéz meg nekünk megkérdőjelezhetetlen hozzáértéssel az olasz rockcsapat. Közel tízpontos teljesítmény, ám a babérokat a Pink Floyd már ötven éve learatta.

9/10